Újabb vesztes összecsapással gazdagodott a szezon kalapácsos táblázata. Valahogy ebben a szezonban nem sikerült győzni ellenük 4 meccsen, és pusztán 1 gólt jegyzünk ellenük 390…
A több oldalról is emocionális felvezetéssel induló Liverpool – Chelsea sok feszültséget és kevés jó játékot hozott, a nap végén pedig a vörös tábor örülhetett jobban. Suarez nem játszott jól de gól-gólpassz-balhéval triplázott, azaz hozta magát, ahogy a meccs izgalma is felnőtt végül az elvárásokhoz – igaz sajnos nem elsősorban a foci miatt fogunk emlékezni erre a délutánra.
Jonjo Shelvey bizakodásra okot adó tehetségként érkezett Liverpoolba, majd pislákoló reménysugárként folytatta ott a klub modernkori történelmének legsötétebb hónapjaiban, hogy következő lépésként a kezdőcsapat környékére verekedje magát és két év kemény munkával megmutassa, hogy nem lesz több egy jobb közepes angol középpályásnál. Mindez leginkább azért frusztráló, mert néhány tulajdonsága alapján ő lehetne a következő Gerrard. De közel sem lesz az.
Képzeljük el, hogy Bob Paisley vagy Joe Fagan, miután befejezte liverpooli karrierjét, pár év szünet után leül a Chelsea kispadjára. Elképzelhetetlen, ugye? Márpedig valami hasonló történt szerdán, amikor Rafa elfogadta Szauron ajánlatát és elfoglalhatja Szarumán trónját.
Meglepőnek tűnhet, de amennyire látom, ennek ellenére a mi szurkolóink megértőbbnek bizonyulnak a lépést illetően, míg a Dinamó szurkolói szinte egységesen gyűlölettel vegyes masszív elutasítással fogadják. (Mondjuk, azt nem tudom, hogy lehet így szurkolni egy csapatnak, bár az én arcom is megnyúlna, ha teszem azt, José kerülne a kispadunkra…). És igen, értem, hogy RDM arrafelé nemzeti hős, egy darab vérükből, aki ráadásul elhozta végre a Szent Grált, amire oly sok pénzt áldoztak eddig, de ez az elementáris gyűlölethullám akkor is mellbevágó. És ezt a szent embert, aranyos jófiút lecserélik egy ízig-vérig scousernek gondolt managerre. Cinikusan persze lehetne azt mondani, hogy van az a pénz, amiért mindenkinek korpás a haja…
Nem egyszerű ez a helyzet nekünk Pepe, elhiheted. Neked sem lehet az. Ez az időszak, amikor érezzük, hogy már nem olyan ez a kapcsolat kettőnk közt, mint amilyen régen volt. Amikor már az a fajta lelkesedés is mintha kezdene elmúlni, hogy majd közösen megoldjuk a problémákat, visszahozzuk a bizalmat és kiegyensúlyozottságot, aztán majd újra boldogok leszünk és megverjük a világot. Amikor már kezdünk arra gondolni, hogy lehet, jobb lenne a másik nélkül, noha tény, hogy egy ideig baromira hiányoznánk egymásnak. Hol van már a BL-döntő? Az egymás után kifogott tizenegyesek, az a rengeteg clean sheet? Az év Liverpool-játékosa, a Premier League egyik legstabilabb bástyája? Távol sajnos, a jelenünkre pedig egyre inkább csak a hibák, az idegesség és a szomorúság jellemző. Mindketten vastagon benne vagyunk, hogy eljutottunk idáig.
Úgy tűnik, hamarosan bejelentik Rodgers százados szerződtetését, és feltartóztathatatlanul betör hozzánk a kelta tiki-taka, ami nagyon rövidre fogva nem tűnik olyan elképesztő hülyeségnek, mert így talán megtanulják játékosaink, hogy mit kezdjenek majd a labdával, tehát igazi Liverpool-játékosokká léphetnek elő, nem csak játékosok lesznek Liverpool-mezben. Ezzel persze a későbbiekben még sokat fogunk foglalkozni, most inkább az izgat, hogy mi van, ha mégse Rodgers? Ha mindenkit átvernek Henryék, és valaki egészen mást szerződtetnek? Azon kívül, hogy leesne az állunk, hamar felismernénk azt is, hogy ezzel a tulajdonosok meg is határozzák azt az irányt, amerre elindul a még nem süllyedő, de már homokpadhoz közeledő komphajónk.
Az új menedzser, és ezzel az irányvonal tehát nem más, mint…
Már régóta tervezem a posztot a játékunkról, a játékunk hiányosságairól, a játékunk osztályozásáról, de lassan már annyi módon és eszközzel támasztja alá a csapat az ide tervezett észrevételeket, hogy szinte kezd fölöslegessé válni ez a bejegyzés. Aki kritikus szemmel nézi a Liverpool meccseit, és el is gondolkodik azon, hogy mi lehet a probléma, előbb-utóbb vélhetően rájön arra, hogy elképesztően egydimenziós a játékunk, azt csináljuk, mint a kis- és középcsapatok, igaz, ezt sokkal jobban.
Nem szokásunk egy-egy hírnek külön posztot szentelni, de úgy látszik, a coming outok időszakát éljük: John W. Henry után Benitez is szokatlan nyíltsággal fordult a liverpooli The Empire-színházban megjelent tömeghez, akik az ő és felesége által rendezett jótékonysági est vendégei voltak: egy napon vissza szeretne térni a Liverpoolhoz, sőt, az “egy nap”-ot konkrétan Kenny visszavonulása után értené.
Valami lehet abban a birminghami levegőben, ami Martin O’Neillt egy higgadt tibeti szerzetesből egy sértődős tizenévessé változtatta. De nem csak őt változtatta meg a légkör. Gérard Houllier is úgy gondolta ősszel, itt az ideje tisztába tenni a dolgokat: az Aston Villa edzője nem kisebbet állított, mint hogy az ő csapata nyerte meg az isztambuli döntőt, míg egy nemrég készült interjúban Benitez válaszolt a francia manager kijelentésére. De tulajdonképpen kinek van igaza? Van-e értelme erről vitatkozni? Hajtás után ezt vizsgáljuk.