vörösfonat
Már szeptember 1-jén tudtuk, nehéz félév előtt állunk, amiben minden eddiginél komplikáltabb feladat lesz egy-egy meccs értékelése. Mivel tegnap számtalan helyzetet elpuskáztunk, az 1-0-ás győzelem első hallásra aránytalanul kevésnek tűnhet. Ugyanakkor örök optimistaként nem az „akár 5-0 is lehetett volná”-t választottuk viszonyítási pontnak, hanem az „eggyel több gólt lőttünk, mint az ellenfél”-t.
Néhány ködös emlékünk lehet már csak a Readingről, amely 2008-ban esett ki a Premier League-ből, és amely azóta annyi szálon kapcsolódott hozzánk, hogy mi magunk is meglepődtünk. McDermott csapata idén még nem nyert, viszont félni érdemes tőlük és még inkább magunktól: Reina nem véd jól (de lehet, hogy ma sehogy sem), a csatársor nem pontos, szóval nyugalom, csak a szokásos.
Joe Cole újra itt, Suárez megállíthatatlan, Gerrard már egészséges, van még egy olaszunk, Hendersonról nem derült ki semmi, már rég kiszórtuk Poulsent, Aquilani marad, megy, marad, mégis megy, Suárez dobálja magát, de azért gólokat is lő, az Arsenal annyit nyer az Anfielden, mint mi, a golfütő elment, nem kezdünk erősen, de jó úton járunk, a Swanseat pedig mégis leraboljuk. Liverpool. Egy hónap. Egy kép.
Nem egyszerű ez a helyzet nekünk Pepe, elhiheted. Neked sem lehet az. Ez az időszak, amikor érezzük, hogy már nem olyan ez a kapcsolat kettőnk közt, mint amilyen régen volt. Amikor már az a fajta lelkesedés is mintha kezdene elmúlni, hogy majd közösen megoldjuk a problémákat, visszahozzuk a bizalmat és kiegyensúlyozottságot, aztán majd újra boldogok leszünk és megverjük a világot. Amikor már kezdünk arra gondolni, hogy lehet, jobb lenne a másik nélkül, noha tény, hogy egy ideig baromira hiányoznánk egymásnak. Hol van már a BL-döntő? Az egymás után kifogott tizenegyesek, az a rengeteg clean sheet? Az év Liverpool-játékosa, a Premier League egyik legstabilabb bástyája? Távol sajnos, a jelenünkre pedig egyre inkább csak a hibák, az idegesség és a szomorúság jellemző. Mindketten vastagon benne vagyunk, hogy eljutottunk idáig.
Vannak a focinak olyan káros melléktermékei, amelyek pusztán abból a tényből fakadnak, hogy a játékot emberek játszák. Ilyen melléktermék az elkésett becsúszás, a kirakott könyök, a visszarántás, a mezrángatás. Elfáradunk, néha dühösek vagyunk, néha saját hiányosságainkat leplezzük. De minthogy ezek csak mellékesen megjelenő cselekvések, nem építünk rájuk taktikát.
A Liverpool – Stoke City hallatán időről időre ugyanaz a kép ugorhat be: kemény és nyerhető meccs. Tony Pulis csapata semmit sem ad ingyen, az iparos brit foci legjelentősebb első osztálybeli képviselői erőből és ívelésekkel operálnak elől, hátul pedig betonfalként tartják a frontot kőkemény védőikkel. Igaz a tehetséggel hadilábon állnak. A hajtás után megnézzük, mennyire fekszik ez a felállás per pill a Poolnak.
Némileg sikerült javítanunk Guidolin mester (copyright: Vitár Róbert) idegállapotán, és az egész Udinese megköszönheti azt, amit tőlünk kapott, mert nem lesz ilyen még egyszer, sőt már Udinében vissza fogjuk venni azt, amit itt most elpazaroltunk. Ennyire skizofrén meccset már régen láttunk, azzal együtt, hogy ezt a forgatókönyvet jó párszor eljátszottuk már ebben a szezonban. Talán az Arsenal elleni márciusi meccsen csináltunk valami nagyon hasonlót, de most nincs idő fogni a fejünket, meg nem is történt tragédia, csak annyi van, hogy még nincs kész a mű, a gép csak egy félidőt forog, az alkotó nem pihen.
Már-már a régi szép BL-szereplések idejét idézi a Liverpool-Udinese: szinte már nem is emlékszünk rá, mikor járt ilyen patinás európai csapat az Anfielden. Egészen a Norwich elleni mérkőzésig azt mondtuk volna, hogy az EL – és vele együtt ez a meccs is – a fiataloké lesz, most viszont úgy tűnik, inkább a tavalyi kezdőnk fogja felhasználni arra, hogy valahogy visszajusson a pályára.
A Norwich nagylelkű védelme is közrejátszott abban, hogy ilyen látványos körülmények közt szerezzük meg a szezon első győzelmét, de szükség volt mindehhez az év eddigi legjobb kezdőjére, egy elszabadult Suárezre és Rodgers elképzeléseinek tökéletes megvalósítására is.
