Az Európa Liga egy vicc. Konkrétan nincs semmi értelme annak, hogy a keretünket lefárasszuk a hétközi utazgatásokkal, kulcsjátékosokat szerepeltessünk egy olyan ügy érdekében, ami nem sokat tesz hozzá a klub jelenéhez. Extra meccsek kerülnek a lábakba, extra lábak kerülhetnek a kórházba majd a rehab központba, s bár az Anfieldet mindig megtöltjük az átlag 24 fontos jegyekkel, 3*24*40.000 fontból Joe Cole-t is csak 8 hónapig tudjuk fizetni. Tény, jönnek még hozzá a broadcast- és merchandising-jogokból befolyó pénzek (ez se túl sok), meg a győzelmekből annyi, amennyiből a csapat utazását tudjuk fedezni, de ezért kockáztassuk a keretünk kulcstagjainak épségét és a szezonbeli szereplésünket? Nulla haszonért miért éri meg ezt az egész bohóckodást csinálni, van ennek bármi értelme?
Tegnap este egy Liverpool dominálta meccsen, 23 kapura lövésből sikerült a Liverpoolnak 1:0-ra legyűrnie a Southamptont. Az alacsony helyzetkihasználási hatékonyság ellenére a három pontot már önmagában is részsikernek kezelhetjük manapság, van viszont egy tágabb értelemben véve vett részsiker, aminek mindenképpen örülnünk kell.
Lehet a cím kicsit fellengzősnek fog hatni utólag, de jelen állás szerint igenis van esélyünk arra, hogy a ma 4-kor kezdődő Liverpool-Southampton-nal elkezdjünk némi eredményt produkálni, hogy akár zsinórban többször is be tudjunk dobni egy hárompontost a kosárba. A kommentekben is többen pedzegettétek már, hogy az elkövetkező 7 meccsen hány pontot kéne/ lehetne/illene összekaparni, és ezt pont Soton ellen hazaival lehetne szépen elkezdeni.
Az alábbi szépen megfogalmazott kommentre a szerdai meccs után akadtam. A szerzője Mihail Vladimirov, a tomkinstimes egy állandó szerzője, általában a mérkőzések taktikai elemzését végzi. Tőle szokatlanul, ez egy erős pátosszal megírt hozzászólás, néhol szerintem az indokoltnál sötétebbre festett színekkel ecsetelve a jelenlegi helyzetünket. Lehet számos ellenérvet is sorakoztatni a benne foglaltakkal szemben (6 hónap után ez még korai, a Barca van Gaal idején 1998-ban nagyjából itt tartott, nem ennyire végletes a helyzet, nem maradunk le örökre, stb.), de nagyon szép megfogalmazása olyan aggodalmaknak, amely az elmúlt években minden Liverpool szurkolót kisebb-nagyobb mértékben osztott. (A kép forrása: liverpoolfc.com)
A meccs után gondolkodtam egy jó darabig, hogy most a Spurs volt-e ennyire harmatos Bale-t és Llorist leszámítva, hogy csak az ő elképesztő védelmi zavargásaik miatt voltunk-e ennyire partiban a meccs képében, vagy, hogy a vasárnaphoz képest változatlan kezdőnk teljesítménye javult-e fel ennyire. Az igazság nyilván a két part közt van valahol, de ebben az esetben bőven nem félúton. Hiába játszottunk kifejezetten jól, hiába volt élvezhető, kifejezetten gólveszélyes a játékunk, ezt nagyon sokban köszönhetjük a Spursnek. Mivel nem követem le pontosan a Tottenham meccseit, így csak sejtéseim lehetnek, hogy mi is lehet ennek az oka, de a vak is látja, hogy hiába az erősségében gyakorlatilag változatlan keret, a nyári edzőváltás után a kakastanya mégis csak árnyéka tavalyi önmagának. Hogy ezt mennyiben okozza Modric hiánya, vagy Villas-Boas ténykedése, azt nem az én tisztem megítélni, és igazából számunkra tökéletesen lényegtelen is.
Bár már nyolc mérkőzés óta veretlenek vagyunk a PL-ben, ebből csak három győzelem. Ezen kellene most javítani a Spurs otthonában, ami sosem volt egyszerű feladat, hiszen utoljára a 2007-08-as szezonban sikerült mindhárom pontot elhoznunk a White Hart Lane-ről, egy Kuyt-duplával. Sőt, hogy még sötétebb legyen a kép, a legutóbbi négy ottani Pl-meccsünket elvesztettük, tavaly például történetünk legsúlyosabb és egyben legmegalázóbb vereségét szenvedtük el a kakasosok otthonában.
Szóval a feladat nem kicsi, ahogy a tét sem az. Egy győzelemmel egy pontra tudnánk megközelíteni őket, nem beszélve az önbizalmunkról, amely komoly lökést kaphatna, és az így nyert lendülettel talán a soron következő mérkőzéseinken is győzelmeket ünnepelhetnénk.
Hajtás után nézzük, mi szólhat mellettünk, mitől remélhetjük a 3 pontot.
Ha Sterling nem ad túl hosszú labdát Suareznek, ha az első félidőben nem a kapufát görbíti el a bombája, ha Johnson lövése nem akad el Tremmel vádlijának felső pár centijén, ha Enrique 20 centivel hátrébbról indul, és úgy lövi a kapuba a bogyót, na akkor beszélhetnénk arról, hogy a döntetlen egy egyszerű csalódás mára.
De ezt ugyanezen logika szerint meg is lehet fordítani a feltételezéseket. Ha Shechter egy hangyányit gyorsabb Aggernél, ha ugyanő észreveszi a jobb helyzetben lévő társat a kapu előtt még az első félidőben, ha a Swansea játékosok képesek passzolni is a 16-os vonalán, akkor annak örülhetnénk, ha nem kapunk ki.
Ezt hívják döntetlennek, egy tipikus döntetlennek.
Akár még a teljes optimizmus jegyében is meg lehetne írni ezt a beharangozót a vasárnap délutáni Swansea meccsre, hiszen mikor máskor lépnénk át rajtuk ha nem ebben az időszakban, amikor is Suarez ontja a gólokat, José Enrique újjászületett, a fiataljaink felnőttek a feladathoz, és több mint két hónapja veretlenek vagyunk a bajnokságban. Meg lehetne, már amennyiben nem lenne ott az a fránya Swansea City elleni Ligakupa meccs a képben ami bepiszkítja az imént leírt, amúgy is hurráoptimista idillt, mivel egész egyszerűen akkor ők léptek át a Liverpoolon. Kérdés, hogy Rodgers tud-e még egyszer annyira tanácstalan lenni volt csapata ellen? Hogy Joe Allen tud-e még egyszer annyira enerváltan játszani, mint akkor, volt csapata ellen? Hogy az egész csapat, mármint a Liverpool lehet-e még egyszer annyira fegyvertelen egy intelligensen focizó, ha kell szervezetten védekező, ha kell jól kontrázó ellenféllel szemben, mint akkor?
Képzeljük el, hogy Bob Paisley vagy Joe Fagan, miután befejezte liverpooli karrierjét, pár év szünet után leül a Chelsea kispadjára. Elképzelhetetlen, ugye? Márpedig valami hasonló történt szerdán, amikor Rafa elfogadta Szauron ajánlatát és elfoglalhatja Szarumán trónját.
Meglepőnek tűnhet, de amennyire látom, ennek ellenére a mi szurkolóink megértőbbnek bizonyulnak a lépést illetően, míg a Dinamó szurkolói szinte egységesen gyűlölettel vegyes masszív elutasítással fogadják. (Mondjuk, azt nem tudom, hogy lehet így szurkolni egy csapatnak, bár az én arcom is megnyúlna, ha teszem azt, José kerülne a kispadunkra…). És igen, értem, hogy RDM arrafelé nemzeti hős, egy darab vérükből, aki ráadásul elhozta végre a Szent Grált, amire oly sok pénzt áldoztak eddig, de ez az elementáris gyűlölethullám akkor is mellbevágó. És ezt a szent embert, aranyos jófiút lecserélik egy ízig-vérig scousernek gondolt managerre. Cinikusan persze lehetne azt mondani, hogy van az a pénz, amiért mindenkinek korpás a haja…