vörösfonat
A Liverpool egész jól játszik mióta elment a szezonja. A társulat tegnapi előadása során hét lövésből négy gólos mutatóval fricskázta saját helyzetkihasználási statisztikáit, mutatott egy vintage Pepe Reinát és egy több mint biztató Coutinhot, illetve tisztán az első helyre repítette Luis Suarezt a góllövőlistán. Mi, szurkolók pedig hátradőlve élveztük mindezt.
Március másodika van, az ablakomon kinézve a kék eget, és a szikrázó napsütést látom, hófolt már a domboldalban sincs, és mintha már a fű is kezdene egy kicsit zöldülni. Egyre melegebb is van, ahogy a nap feljebb kúszik az égen, és bár a fák még nagyon csontvázszerűek, egy-egy madárfütty már érezteti, hogy itt bizony tavaszodik. Ahogy természet feléled hamvaiból, egy kicsit mindenki új erőre kap, ahogy a téli szürkeség kivonul a fejekből, hogy átvegye helyét az ilyenkor még csak gyengéden melengető napfény, és pont ez az az időszak, amikor az ember ül a fűtött szobában, és világmegváltó terveket szövöget. Ezt tette Görgey 1849-ben, nem is eredmény nélkül, Kennynek is biztos átfutott valami szép az agyán 2 éve ilyenkor, szintén nem eredmény nélkül, és az én, egyébként is túlzottan optimista hajlamomra még rá is tesz egy lapáttal ez a szép idő, belegondolok, hogy miért is ne lehetne ez a mai nap egy gyönyörű tavasz kezdete? Olyané, mint a Kenny-tavasz volt, vagy akár még olyanabb. Pont a Wigan ellen kezdve? Miért is ne.
A Liverpool FC az 1910-es évekre letette tehát a névjegyét az angol futballban. Bajnoki győzelmek, derbi-diadalok, sikeres managerek, megállíthatatlan gólgyártók és a korszak kapus istene. Mi a mennydörgőset kívánhattak volna még a Mersey-parti dokkmunkások? Naná, hogy azt ami még nincs meg. Valószínűleg senki sem gondolta, hogy a következő rettentő hosszú 4 évtized ennek az álomnak a hajhászásával fog eltelni… Az FA-kupa… Na, az még nagyon kellett volna…
Lehet bírózni, shelveyzni, carrázni, angol középcsapatozni. Nincs az a negatív hozzáállás, amit ne tudnánk felmutatni ennyi év tömör frusztráció után. Illetve persze, azt is lehet mondani, hogy ne örüljünk már akkor, amikor egy Zenit ellen kiesünk egy EL 32-ből, hát hova süllyedt a csapat? A 3:1-es győzelemmel, és így idegenben rúgott gólos kihullással zárult Európa Liga búcsúnk azonban kilépett a foci megszokott kereteiből: olyan küzdőszellemet és feltámadást hozott, amire minden Liverpool szurkoló a legmesszemenőbbekig büszke lehet. Ez a meccs egy kategóriában van a Chelsea 4:4-gyel és Isztambullal, így másodlagos, hogy teljes spektrumában sikert vagy kudarcot hozott-e végül.
A Liverpool ma este játszhat utoljára ebben az Európa Liga szezonban, ez lehet az öreg Carragher utolsó Európai estéje az Anfielden. Nem lesz még egy ilyen fontosságú meccs a szezonban, amely sokak szemében eldönti a szezon sikerességét. Ezek fényében a 2004-2009-s időszak európai estjének hangulatában bízunk csakúgy, mint a kapitány.
1892! Ennyi idő távlatából baromi nehéz elképzelnünk vajon mi is játszódhatott le a XIX. század végén társadalmi és kulturális szempontból, de annyi bizonyos, hogy rendkívül izgalmas korszaka volt az emberiség modern kori történelmének. Az ipari forradalom lecsengett, az ember kényelmére alakította a hétköznapi életét. Az elegancia és a díszítettség uralkodik az
európai divatban, a tehetősebbek négykerekű önjáró szekereken pózolnak a macskaköves nyugat-európai fővárosi utakon a hatalmas méretű kezdetleges állókép-rögzítő masinák előtt. Nem, nem volt “share” billentyű rajtuk…!
Team of all Macs – A kackiás bajusz szponzoti előírás
Lehet, hogy túl racionális vagyok, és nem jól fogom meg a szurkolás érzelmi voltát, de elgondolkodtam, hogy mégis miért Rodgerst rakná mindenki a kínpadra az olyan meccsek után, mint a WBA elleni, és miért Suárezt, Sturridge-ot, Gerrardot, és a többieket cipelik a pajzsukon körbe az emberek egy olyan meccs után mint a mai. Pedig a két meccs nagyon hasonló volt egymáshoz, és Rodgers ugyanúgy nem befolyásolta a hétfői végkimenetelét, mint a maiét, mégis, egy -2 után ő az, akit a pokol mélyére küldenek, +5 után meg csak a játékosok mennek a mennybe.
Tegyük rendbe a dolgokat.
A vasárnap délutáni meccsen a legfőbb feladat az lesz, hogy legyőzzük önmagunkat, kikecmeregjünk az elmúlt néhány meccses gödörből, valamint lehetőség szerint játszunk egy jó meccset.
Annyira rossz rendre ugyanazt átélni. Annyira rossz újra és újra végignézni a Liverpoolt, amint veszélyes helyzetek garmadáját hagyja ki, és ahogy kihagyhatatlannak tűnőkből is mellé gurít meccsenként párat. Annyira rossz nézni, ahogy a harcedzett védőink néhány perces leblokkolásából többször több gólt kap a csapat. Annyira rossz a karba tett kezű Rodgerst, a fáradt és kicsit hitehagyott Suarezt, a nagyon fáradt és nagyon hitehagyott Gerrardot bámulni a képernyőn hétről hétre. Annyira rossz állandóan késleltetni a verdiktet új edző és új igazolások felett. Annyira rossz félve nézni a védekező középpályára, és annyira rossz folyamatosan csóválni a fejet, amikor kikerül a szélre a labda. Annyira rossz nézni, ahogyan pár év alatt kiment az a spiritusz a Liverpoolból, ami miatt megszerettük. Annyira rossz azt érezni, hogy mindig csak az indokolatlan optimizmusunkban, meg a „Hosszútávon beérik!” dumákban bízhatunk, lassacskán három éve.
