A héten Suárez infantilis viselkedése miatti eltiltása és annak eltúlzott mértéke határozta meg a beszédtémát. Tegnap kiderült, hogy sem a klub, sem Suárez nem fellebbez, így hosszas viták után az eltiltás témáját kicsit félretehetjük és elkezdhetünk foglalkozni annak hatásaival. Azt még nem lehet tudni pontosan, hogy a nyáron várható megy/nem megy pletyka/híráradatra milyen hatással bír az eset, de annyi biztos, hogy ebből a szempontból nem lesz unalmas a nyár. Még nem tudni, hogy csak rövid távra – értsd az eltiltás idejére – vagy távozás esetén hosszabb időre (remélem, nem így lesz), de megoldást kell találni játékunkat leginkább meghatározó játékos hiányára. Ez pedig nem egyszerű. Suárez, amilyen ösztönös zseni, egyik időtávlatban gondolkodva sem pótolható egyszerűen csak egy emberrel. Minimum 2-3 játékos kell a pótlásához.
A West Ham elleni meccsnél még el lehetett időzni azon, hogy egy motiválatlan Liverpoolnak mennyire kötelessége hazai pályán megverni a 4. számú londoniakat, illetve, hogy mennyire ciki nem otthon tartani a három pontot. 
Gondolom senkinek sem ismeretlen az itt illusztrációként használt kép, és pontosan így éreztem magam a meccs utolsó 80 percében. Masszív, de az összképet nézve totálisan meddő mezőnyfölény, alapvetően két komponensből: a West Ham zseniálisan szervezett védelme kombinálva a saját balfaszságunkkal. Az eredmény egy többeknek kiábrándítónak, egyeseknek szégyennek nevezett 0-0, de végeredményben inkább egyszerűen csak szomorú volt nézni, ahogy a sok szerencsétlen teszi, teszi, teszi, ami eszébe jut, de láthatóan nincs semmi eredménye. Az Ikarus ellen csak egy vonat lett volna jó.
