A csütörtökön megrendezésre kerülő visszavágó apropóján megnéztük, mi is történt az elmúlt öt év nyolcaddöntőiben. Benfica, Barcelona, Inter, Real, Lille: érdekes módon a legjobb tizenhat ritkán volt végállomás az elmúlt öt esztendőben, sőt utoljára 2006-ban tapasztalhatta meg a Liverpool, milyen érzés ilyen korán búcsúzni. A sors fintora, hogy ezt pont egy portugál csapat érte el. Hajtás után belecsapunk a nosztalgiába, és többnyire azért örömködünk. Mert voltak itt szép dolgok.
Az eredményt leszámítva azt kaptuk, amire számítottunk: semmit. Az Európa-Liga nem képes eléggé felcsigázni a játékosokat (érthetetlen, de erről majd később), vagy az idegenben focizás bizonyul továbbra is túl nagy falatnak? Joe Cole vajon hogy képzeli el a jövőjét? Egyáltalán beszélhetünk-e nála valamiről, ami alapján a csapatnál maradhat? Lehet-e még valaki Jay Spearingből? Poulsennek már soha nem lesz értékelhető mozdulata? Egyáltalán érdemes-e szót pazarolnunk rá? Lehet-e róla újat mondani? Hajtás után megpróbálunk válaszokat keresni az éterben.
Ma este tovább zakatol az EL-sorozat, mit nekünk Barcelona-Arsenal, vagy épp Tottenham-Milan, nevetséges csapatok még nevetségesebb próbálkozásait nem szokásunk megtekinteni. Elvégre itt van nekünk egy Braga-Liverpool is, amely mind színvonalában, mind iramában a fent említett két meccs fölé igér. Hajtás után utánanézünk a portugáloknak, és kicsit az oddsokat is megvizsgáljuk.
Az euforikus hangulat ellenére egy pillanatra sem téveszthetjük szem elől riválisainkat, ezért ennek szellemében körülnéztünk a Premier League kollektív háza táján. Sőt, nemcsak bámultunk a semmibe, el is hoztuk az elmúlt hetek legérdekesebb híreit, amelyek valamilyen oknál fogva kevés reflektorfényt kaptak. Hajtás után az objektivitás és száraz tényközlés épületes példái következnek, szép tömött sorokban.
Kenny lejátszotta Fergie-t a tábláról, aki ezúttal nem foghatta a játékvezetőre a vereséget. Félidőben ki is bontottam egy villányi cuvée-t a marha tiszteletére (amelyikből a vadas készült), mert annak ellenére, hogy a második gólt ajándékba kaptuk, nem volt kérdés a meccs kimenetele – még akkor se lett volna, ha Carraghert az első félidő végén lezavarja a spori a francba, mert így nem csúszunk be futballpályán. Ha ezt belevesszük, akkor mondhatjuk, hogy reális eredmény született, de igazán a K és az O-betűk együtállásával fejezhetjük ki azt, amit ezen a meccsen végrehajtottunk a vörös ördögökön. A kiváló Stretford End blog megmondta előre, csak ott hibáztak, hogy gyenge csapatnak minősítettek minket, de megmutattuk, hogy nem vagyunk olyan gyengék.
Gary Neville valószínűleg már éjszaka sem aludt, rutinos gyűlölködőként több napja készíti elő szervezetét a mai megmérettetésre. De nincs egyedül, mi is jó ideje trenírozzuk magunkat, beszéltünk már a mencseszteri állatfajról, az elmúlt öt meccsről és azok tanulságairól. Most, hajtás után, megnézzük a kicsit távolabbi múltat, a statisztikákat, sérülteket, és hümmögünk valamit a várható formációhoz is.
Folytatjuk testi-lelki felkészülésünket, a mencseszteriek demoralizálását, ezúttal a legutóbbi öt Liverpool-Manchester United párharcot cibáljuk elő, szedjük szitává, analizáljuk darabokra, nézzük meg kikockázva, rántjuk ki és tálaljuk ízlés szerint. Hiába szugeráljuk a mérleget, ez bizony 2-3 marad a riválisok javára. De ezt a számpárt hagyjuk is, hajtás után beszélünk majd erről is, meg ama bizonyos 4-1-ről, ami jó régen volt már, de még mindig öröm az orruk alá dörgölni.
Így hirtelen, a mérkőzés után egy kérdés foglalkoztat: ha a tökutolsó ezt csinálta velünk, mit fog a Manchester United jövő vasárnap? Kevésbé hirtelen, de ugyanekkora hévvel kínoznak más problémák: ki ez a 7-8, focistának álcázott betontömb a pályán? Vajon miért állunk ki öt védővel a liga legrosszabb csapata ellen? Esetleg: adott egy szabály, miszerint hármat cserélhetünk. Miért cserélünk kettőt? Gerrard mióta ilyen lassú? Hajtás után elmeséljük, hogy miért is jó még mindig nekünk. De azért főleg sírunk.