Egy büntetőt nem lehet kivédeni, csak rosszul lehet rúgni. Egy Liverpool – WBA-n nem nyerhet az Albion, maximum a Liverpool verheti meg magát. Chuck Norris nem lesz vizes, a víz lesz Chuck Norrisos.
Egy ilyen meccsnek nem szabadna megtörténnie, de mégis, időnként előfordul minden csapattal, csak velünk valahogy gyakrabban. A nép ilyenkor azt szereti hallani, ahogy a véres fejcsonkok nagyot koppannak az igazgatósági iroda laminált parkettáján, szereti hallani, hogy kedd reggel 8-kor már rég pakolja össze irodai holmiját a felelős, 9-re pedig már a portás se emlékszik rá, ki is lehetett ő. Na pont ezt az embert keressük most.
Előre látom, hogy meg fogom kapni a már egyébként is rám süthető túlzott optimista jelzőt, de egy Arsenal ellen idegenben elért 2-2 számomra egyszerűen nem hangzik rosszul. Persze bosszantó, hogy 0-2-ről állt fel az ellen egy 2 perces kis rövidzárlat alatt, de egyrészt az Arsenal az egy pontra minden bénázása ellenére is rászolgált (még talán többre is), másrészt a meccs előtt sokan sima vereséggel számoltak, a legpesszimistábbak (=Mel) például 2-3 gólos mínusszal. Ehhez képest most még ők is örülhetnek.
Mikor Henderson belőtte azt az irdatlan bombát, elgondolkodtam, hogy igazán érik már egy Hendo-poszt, esetleg egy Hendo-Downing közös poszt, de az élet felülírta a számításaim, mert nem ők voltak, akik megnyerték ezt a meccset. Ezen a meccsen a Liverpool kollektíven, csapatként döngölte a földbe szerencsétlen Norwich-ot. A meccs emberének kiválasztása lehetetlen feladat, de még a meccs leggyengébbjének járó botütéseket se tudnám senkinek se odaadni. Ezt egyszerűen jó volt ezt nézni.