vörösfonat
24 éve 96 Liverpool-szurkoló elindult az 1989 FA kupa elődöntőjére és sose tért haza. Hillsborough nem csak számunkra, hanem minden foci szerető számára tragédia. 24 éve nehéz feldolgozni értelmetlen halálukat, hiszen nem tettek mást, mint bármelyikünk szerették és szurkoltak csapatuknak. Nyugodjanak békében!
A West Ham elleni meccsnél még el lehetett időzni azon, hogy egy motiválatlan Liverpoolnak mennyire kötelessége hazai pályán megverni a 4. számú londoniakat, illetve, hogy mennyire ciki nem otthon tartani a három pontot. Eléggé, de most már lépjünk túl ezen. A Reading ellen viszont fel se merülhet hasonló kérdés, a ligautolsót mindig, minden körülmény közt meg kell tudnunk verni, idegenben is, ha kell Suárez vagy a fél csapat nélkül is, Suárezzel együtt meg aztán pláne.
Gondolom senkinek sem ismeretlen az itt illusztrációként használt kép, és pontosan így éreztem magam a meccs utolsó 80 percében. Masszív, de az összképet nézve totálisan meddő mezőnyfölény, alapvetően két komponensből: a West Ham zseniálisan szervezett védelme kombinálva a saját balfaszságunkkal. Az eredmény egy többeknek kiábrándítónak, egyeseknek szégyennek nevezett 0-0, de végeredményben inkább egyszerűen csak szomorú volt nézni, ahogy a sok szerencsétlen teszi, teszi, teszi, ami eszébe jut, de láthatóan nincs semmi eredménye. Az Ikarus ellen csak egy vonat lett volna jó.
A héten a Kérdezz-Felelekkel már hangoltunk a kalapácsosok elleni meccsre, de azért a szokásos beharangozó sem maradhat el. A múlt heti Aston Villa elleni, nem túl meggyőző játékkal elért győzelem után a legérdekesebb kérdésnek az tűnik, hogy a Rodgers-éra első évében, mikor még bőven a játékrendszerének a betanulásánál tartunk – amiben hibák még szép számmal akadnak, így inkonzisztens játékot és eredményeket láthatunk a srácoktól hétről-hétre -, akkor egy hazai West Ham elleni meccs kötelező három pontnak számít vagy sem?
A húsvét ebéd utáni sonka-torma visszaböfögések remek vizuális hátteréül szolgált a vasárnap délutáni Aston Villa – Liverpool. A decemberi, váratlanul könnyedén ránk mért győzelmük után mindenképpen sikeréhes Liverpoolt vártunk a pályára, és ha a Villa Park gyepét nem is tépték ki foggal a vörösök, elég okosan és kreatívan fociztak ahhoz, hogy megérdemelt győzelmet mérjenek egy jó formában lévő, PL életéért küzdő kiesőjelölt ellen – ami tavasszal mindig szép tett.
A holnapi meccset izgatottan, vegyes érzelmekkel várom. Az izgalom oka, hogy végre vége a kéthetes válogatott komolytalankodásnak és ismét elkezdődnek az igazi meccsek.
Külön örömmel tölt el, hogy mind a 13 érintettünk csodával határos módon egészségesen, játékra készen jelentkezett a hét folyamán Melwoodban. A vegyes érzelmek oka, hogy a decemberi égésért vissza kellene vágni, valamint a legutóbbi Southampton meccset is jó lenne feledtetni, viszont minimum óvatosságra ad okot, hogy a felkészülés nem volt tökéletes a már emlegetett hiányzók miatt, így jobbára az ifiket edzette a stáb az elmúlt akikkel nyilván nem lehetett kijavítani a játékbeli hibákat, amelyek legutóbbi meccsen felmerültek.
A tegnapi egy nagyon rossz nap volt. Semmi sem úgy sikerülni, ahogy kellett volna. Még most is fáj visszagondolni a tegnapi napra úgy is, hogy volt időm átgondolni, mi is történt, mi ment félre mert, hogy félre ment az tagadhatatlan a 3-1-s vereség fényében. Nem segít az, hogy a mieink mélyen tudásuk alatt játszottak, míg az ellen élete meccsét produkálta. Nem segít az, hogy a Premier Leagueben bizony a bajnoki szezon vége fele a kiesés elől menekülők rendszeresen kibabrálnak a nagyobbakkal. Nem segít, hogy néhány hete a Man City ugyanígy 3-1-re kikapott a Southampton otthonában. Minden vörös még napokig rosszul fogja érezni magát jogosan, hiszen józanító pofont kaptunk az elmúlt meccsek góljai, eredményei után a kezdődő rózsaszín reménykedésünkre.
Szombat délután a Southampton ellen idegenben folytathatja a Liverpool azt a sorozatát, amire Top 4-es csapat verés oldalon tíz hónapja, hármas győzelmi széria oldalon pedig két éve nem volt példa. A tabella barátságosan fest jelenleg még az egymeccses fórunk ellenére is, az új igazolások jól muzsikálnak, a középcsatár gólkirály aspiránssá vált az elmúlt hetekben. Enyhe rózsaszín árnyalatot vett tehát az a vörös, de ne feledjük közben, hogy a Tottenham ellen is segítségünkre volt a pesszimista hangvételű beharangozó, így most arra készülünk, hogy magabiztos győzelmet fog aratni felettünk a Soton. (aztán persze majd fordítva lesz, de ezt csak zárójelben, hogy ne lássa a karma)
A tegnap este egész egyszerűen überfasza volt. Egy percig elgondolkodtam, hogy ebben vajon mekkora szerepe lehet annak, hogy Pista Néninél nem maradt józan ember már a szünetre sem, így az én egyensúlyom sem volt már 100%-os, de végül arra jutottam, hogy ennek kábé akkora hatása volt a sportélményre, mint Suárez zsenialitására a tegnap Facebookon megszellőztetett beletrappolásom az ismeretlen kutyaürülékbe. (Ja, és tudom, ómenek, babonák, meg jelek, de tényleg kíméljétek meg a kertem, ha egy mód van rá.) Tegnap maga a meccs volt az, ami lerészegített mindenkit, és bár 3 pontra egészen biztosan nem szolgáltunk rá, ettől függetlenül pont úgy éreztem magam egész este mint itt lent Suárez. És mindig így akarom érezni magam.
