Az elmúlt évek menetrendszerűen visszatérő frusztrációja egy Liverpool szurkoló számára, hogy amint beköszönt a jó idő, tét nélküli ligameccseket kell néznie hétvégenként. Ilyenkor jobb híján olyan önbizalmi sebtapaszokban tudunk bízni, mint néhány biztató meccs egy-egy fiataltól, vagy klasszis teljesítmény egy meghatározó játékostól. E kettőnek a hibridjét hozta össze Daniel Sturridge a Fulham ellen, amitől egy picit jobban érezhetjük magunkat a vörös bőrünkben pár napig. Ennél se többről, se kevesebbről nem szólt ez a meccs.
Azért kezdem ezzel a nagy kék rondasággal a piros hátterű blogon, mert talán ez volt ma az egyetlen igazi derbi-momentum. Még a bőven inkompetens digis kommentátornak is feltűnt, hogy jé, füst nem nagyon szokott lenni Angliában, és tényleg, ugyanis a klubok kizárogatják a saját szurkolóikat már lelátón való birtoklásért is. Nem tudom mi a pontos szabályozás, de az Evertonosok nem punciztak, és képesek voltak az egyetlen igazán derbis megmozdulást hozni idegenben. Persze Fellaini is igyekezett, de van különbség gyökérség és derbizés közt, bár hozzá ez még láthatóan nem jutott el.
A Liverpooli derby híres a hatalmas tempóról, a kőkemény küzdelemről, a brutális belemenésekről és a repkedő piros lapokról. A mostani találkozó sem lesz kivétel, hiszen ez teljesen független attól, hogy az adott évben, hogyan szerepelnek a csapatok, hol állnak éppen a táblázaton. Mondhatja mindkét menedzser, hogy nem arról fog szólni a találkozó, hogy 
Valami elképesztően nagy baj van Newcastle-ben. Eleve a 34 forduló utáni 37 pont gyanús volt a meccs előtt,, meg a Sunderland elleni hazai 0-3 is feltűnő, de mivel nem nézek nagy rendszerességgel szarka meccseket, engem totálisan ledöbbentett, hogy hogy jutott idáig a Newcastle? Nyilván szerepe van benne a (physioroom szerint) 8 sérültnek, ebben pedig az EL okozta kettős terhelésnek, de hogyan jutott el a tavalyi szezont 5. helyen záró csapat a kiesőzóna határára egy év alatt? A választ nem én fogom megadni, a 
A héten Suárez infantilis viselkedése miatti
