Nem akarásnak nyögés a vége, hát még az akarásnak – szegény Gus Poyet nagyjából ennyit szűrhetett le a tegnapi mérkőzésből, ahol olyan történt, ami viszonylag ritkán: a Brighton eggyel több gólt szerzett, mint a Liverpool, mégis 6-1 lett az eredmény. Önmegsemmisítés.
A Liverpool nem csinál nagy titkot abból, hogy idén háromszor is szeretne játszani a Wembleyben, sőt, abból sem, hogy a három mérkőzésből mindhármat meg szeretné nyerni. Ma esti vendégünk a Brighton lesz, akik szeptemberben már megmutatták nekünk, miért nem lehet biztosra menni egy Championship-csapat ellen. FA-kupa nyolcaddöntő.
Még mindig nehéz elhinni, hogy a Liverpool egy hét alatt kiejtette a Manchester Cityt és a Unitedet is Anglia két kupasorozatából. Szürreális az egész: három kulcsemberünk is hiányzik, a játékosok egy része mélyrepülésben van, nem tudunk gólt lőni és mégis, amikor elvi kérdést csinálunk egy mérkőzésből, a Liverpool megállíthatatlan, leállíthatatlan, kicsinálhatatlan.
Szívből sajnálom, hogy egy vírusos megbetegedés folytán Martin Atkinson kimarad ebből a holnapi buliból, mert vele lett volna teljes a csapat. Persze nyugodjon meg mindenki, az egy négyzetméterre jutó emberek-akik-folyton-elkúrják-a-hangulatunkat száma így is alaposan túl fogja lépni az egészségügyi határértéket. Liverpool vs. ötven kilométerre tanyázó egysejtűek.
Az öt gól ellenére egyáltalán nem volt jó mérkőzés a tegnap esti, ugyanakkor több, már-már történelminek mondható pillanat szemtanúi lehettünk: Gerrard ismét megmutatta, hogy miért ő a kapitány, Carroll végre megeresztett egyet a balos bombáiból, és ami talán a legfontosabb: Downing gólt lőtt. Liverpool-Oldham 5-1.
A Liverpool az Oldham Unitedet fogadja az FA-kupa harmadik fordulójában és sajnos – bármennyire is igyekszünk reklámozni a találkozót – minden adott egy nem túl fényes 90 perchez: egy harmadosztályú ellenfél, egy tartalékosan felálló Liverpool, és egy nem túl szerencsés időpont.
Én ezt a Liverpoolt szerettem meg anno, sok évvel ezelőtt. A történelem nagy igazságtalanságai közé fog bevonulni a délután, mert ma olyan szép dolgot láthattunk, amilyet már régen nem: tíz küzdő játékost. A United-szurkolók pedig jobb, ha csendben arrébb sunnyognak, mert ma nem ők győztek le minket. Howard Webb igazán levehette volna a fekete bírószerelést, hogy az alatta bújó United-meztől legalább egyértelmű legyen, kivel van. Hajtás után a vereség ellenére örülünk egy sort – mert megérdemeljük.
A mai mérkőzést illetően Kenny Dalglish azt már szinte azonnal sikerként könyvelheti el, hogy az eddig teli pofával röhögő United-fanok jelenleg nyugtalanul fészkelődnek: valljuk be, két nappal ezelőtt még mi is egyértelműnek éreztük a délután kimenetelét. De ma: Old Trafford legyen a talpán, ami elhallgattatja a Manchesterbe látogató közel 9000 szurkolónkat! Hajtás után bizakodunk egy sort és óva intünk mindenkit a csodavárástól.