Ezt a poharat nyáron hoztam haza az Anfield-ről, azóta is felkacagok néha a feliraton – most azonban értelmet nyert. Vigyázat, a Vörös Fonat történetének legforróbb bejegyzése következik a hajtás után. Santa is our homeboy.
„A keresztrefeszítés sima ügy”, már a Púpos is megmondta a Brian életében. Nálunk legalábbis, a Mersey mifelénk eső partján, igen könnyen megy. Kérdezzétek csak meg Lucas Leivát, milyen érzés, ha valaki egyszer kihúzza a gyufát a Kopnál. Szívás.
Sajnos még nem történt meg, de mi már nagyon várjuk. Addig is megpróbáljuk elképzelni, milyen is lesz elbocsátása. Szombaton már a trambulinról csinálta Hodgson, közel lehet az idő, amikor félretéve a Liverpool Way-t, egyszerűen kihajítjuk. Hajtás után utolsó Liverpoolban eltöltött perceit idézzük meg, utalva egy örök klasszikusra. Mert nem érdemeljük meg.
Az a baj, hogy ha leírom úgy a sztorit, ahogy van, megkapom majd, hogy mekkora kamugép vagyok. Pedig donnelly kolléga bemutatkozó posztot kért, és hát feltételezem, hogy ez alatt nem egy motivációs levéllel egybekötött önéletrajzot értett. Ezért gondoltam, hogy felgöngyölítem az én „vörös fonatomat”, hogy ha esetleg valaki frappánsabban akarja majd kommentben kifejteni, „mi a kukit keres itt egy nő?”, annak legyen némi támpontja az üggyel kapcsolatban.
Noha a sport science még nem áll olyan szinten, hogy pontosan meg tudjuk mondani, hogyan hatnak labdarúgóinkra a válogatottaknál végzett, számukra szokatlan gyakorlatok, nagy vonalakban már tudjuk: szarul. Ez állandó probléma, amikor kizsigerelt játékosaink behívót kapnak, aztán hurkába töltve térnek vissza Melwoodba. Most mégsem ez jelentette a fő problémát, hanem az, hogy Don Fabio buta, mint a tök. 