Kevés olyan csapat van, aki még nálunk is jobban szégyellheti magát a hazai eredményei miatt, de a Bolton speciel köztük van: brutális egy győzelem, egy döntetlen, tíz vereséges mérlegük láttán még mi is elismerően csettintünk. Ha Ngog épp nem lesz ihletett formában, nem kell félnünk tőlük – saját magunktól annál inkább.
315 – ezzel együtt ennyi bejegyzést írtunk már. De vajon elárul-e bármit ez a szám? Mond-e valamit a látogatottságunkról, a posztok minőségéről, vagy épp a kommentek milyenségéről? Nagyon hasonló kérdéseket tehetünk fel a focit körülvevő adatokkal és statisztikákkal szemben is. Az emberek négy csoportja különíthető el ezekkel kapcsolatban: az utálkozók, a szkeptikusok, azok, akik nem értik a lényegét, és azok, akik halálosan komolyan veszik. Én ez utóbbiba tartozom. A keddi poszt után pragmatikusabb hangot ütünk meg.
Mivel az Adidasnak a klub szponzorálása nem ért meg annyit, amennyit kértünk tőlük (állítólag nem vagyunk annyira jók), hagytuk őket, és az amerikai Warriorral kötöttünk…
Már hosszú ideje kész volt ez a poszt, csupán a megfelelő alkalomra vártam vele, amit el is hozott a Stoke elleni, kissé lelombozó szombati döntetlen. Nehéz egy ilyen savanyú eredmény után azt mondani, hogy nyugalom, rendben van itt minden. A most következő bejegyzés nem arra keresi a választ, hogy miért rossz a helyzetkihasználásunk, sem arra, hogy kit kellene venni, vagy épp eladni. Sőt, nem is keres választ. Csak kijelenti: nyugalom, rendben van itt minden.
Az a helyzet, hogy váratlanul talán csak a meccs unalmassága ért minket, ezt leszámítva azonban pontosan az történt, mint mindig. A Stoke fegyelmezetten visszazárt, a Liverpool pedig fölénye ellenére képtelen volt akár egyszer is veszélyeztetni. Liverpool – Stoke 0-0.
Esélyekről beszélni idén a Premier League-ben olyan, mint kartográfusként dolgozni a harmincéves háború idején: naponta lehet revizionálni a tegnapi elképzeléseket. Nevető hatodikként viszont megvan az a jó tulajdonságunk, hogy ha épp nem ver meg senki senkit, nem mond senki semmit, és nem csúszik be senki senkinek, akkor a saját elvárásainkon kívül nincs rajtunk nyomás. Azonban sajnos ez is elég ahhoz, hogy a hazai pálya, mint egy, az esélyeket javító jelenség ne létezhessen a Liverpool számára.
Már régóta tervezem a posztot a játékunkról, a játékunk hiányosságairól, a játékunk osztályozásáról, de lassan már annyi módon és eszközzel támasztja alá a csapat az ide tervezett észrevételeket, hogy szinte kezd fölöslegessé válni ez a bejegyzés. Aki kritikus szemmel nézi a Liverpool meccseit, és el is gondolkodik azon, hogy mi lehet a probléma, előbb-utóbb vélhetően rájön arra, hogy elképesztően egydimenziós a játékunk, azt csináljuk, mint a kis- és középcsapatok, igaz, ezt sokkal jobban.
A mérkőzés előtt azt mondtuk volna, hogy egy 2-1-es City győzelem is jó nekünk, azonban a fegyelmezett védekezésünket elnézve, jelentősen alulbecsültük magunkat: a Liverpool élt az egyetlen elé tálalt ziccerrel, majd visszazárt, és nézte, hogyan vergődik 60 percet egy lépéskényszerben levő Manchester City.
Elődöntő – jó kimondani ezt a szót, olyan érzésünk van tőle, mintha újra ott lennénk a legjobbak közt – még akkor is, ha a sokak által lenézett Carling Cup legjobb négy csapata közt vagyunk csak. A ma esti Manchester City – Liverpool, pontosabban ez a párharc- rólunk szól, arról, hogy vajon képes lesz-e ez a Liverpool megtenni azt, ami 2006 óta nem sikerült: trófeát nyerni.