A Hull City elleni 0-0 után nincs sok idő rá, hogy a srácokban leülepedjenek az események, mert lendületből következik a Swansea elleni Mikiegér meccs. BL…
Újabb hazai meccs, újabb hazai győzelem, négy rúgott gól. Ha csupán az eredményt nézzük, akkor egy nagyon rövid, de már sokszor átrágott elemeket tartalmazó, feel-good…
Vasárnap szieszta időben Wales legjobbjait – a hattyús – csapatot fogadjuk. A mieink köszönik jól vannak, szépen haladunk a céljaink felé, tartjuk a cirka 2…
Hogyne jöhetne, egy korsó Ászok, és egy korai Sturridge gól a 0-1-ért. A Magyarban. Hétfő estére nincs is ennél jobb, kivéve a pillanatot, amikor a meccs után rápillantunk a tabellára, és örömmel konstatáljuk, hogy hupsz, hát nem 3 ponttal vezetjük a bajnokságot, már megint?
Mondjuk azt még meg kéne élnünk, és nem lesz könnyű. (Beírtam ezt a szókapcsolatot angolul a keresőbe, valami vicces képért, erre a Szerelmünk lapjai című filmből jött elő egy halom kép. Bár láttam a filmet és tetszett is a maga módján, esküszöm nem ebből akartam idézni. De, hogy könnyű nem lesz, az ettől teljesen független, ez csak egy elterelés volt, hogy ne az legyen az első komment, hogy baszki, pozitív a beharang, akkor tuti kikapunk.
Lehet, hogy túl racionális vagyok, és nem jól fogom meg a szurkolás érzelmi voltát, de elgondolkodtam, hogy mégis miért Rodgerst rakná mindenki a kínpadra az olyan meccsek után, mint a WBA elleni, és miért Suárezt, Sturridge-ot, Gerrardot, és a többieket cipelik a pajzsukon körbe az emberek egy olyan meccs után mint a mai. Pedig a két meccs nagyon hasonló volt egymáshoz, és Rodgers ugyanúgy nem befolyásolta a hétfői végkimenetelét, mint a maiét, mégis, egy -2 után ő az, akit a pokol mélyére küldenek, +5 után meg csak a játékosok mennek a mennybe.
Tegyük rendbe a dolgokat.
A vasárnap délutáni meccsen a legfőbb feladat az lesz, hogy legyőzzük önmagunkat, kikecmeregjünk az elmúlt néhány meccses gödörből, valamint lehetőség szerint játszunk egy jó meccset.
Ha Sterling nem ad túl hosszú labdát Suareznek, ha az első félidőben nem a kapufát görbíti el a bombája, ha Johnson lövése nem akad el Tremmel vádlijának felső pár centijén, ha Enrique 20 centivel hátrébbról indul, és úgy lövi a kapuba a bogyót, na akkor beszélhetnénk arról, hogy a döntetlen egy egyszerű csalódás mára.
De ezt ugyanezen logika szerint meg is lehet fordítani a feltételezéseket. Ha Shechter egy hangyányit gyorsabb Aggernél, ha ugyanő észreveszi a jobb helyzetben lévő társat a kapu előtt még az első félidőben, ha a Swansea játékosok képesek passzolni is a 16-os vonalán, akkor annak örülhetnénk, ha nem kapunk ki.
Ezt hívják döntetlennek, egy tipikus döntetlennek.
Akár még a teljes optimizmus jegyében is meg lehetne írni ezt a beharangozót a vasárnap délutáni Swansea meccsre, hiszen mikor máskor lépnénk át rajtuk ha nem ebben az időszakban, amikor is Suarez ontja a gólokat, José Enrique újjászületett, a fiataljaink felnőttek a feladathoz, és több mint két hónapja veretlenek vagyunk a bajnokságban. Meg lehetne, már amennyiben nem lenne ott az a fránya Swansea City elleni Ligakupa meccs a képben ami bepiszkítja az imént leírt, amúgy is hurráoptimista idillt, mivel egész egyszerűen akkor ők léptek át a Liverpoolon. Kérdés, hogy Rodgers tud-e még egyszer annyira tanácstalan lenni volt csapata ellen? Hogy Joe Allen tud-e még egyszer annyira enerváltan játszani, mint akkor, volt csapata ellen? Hogy az egész csapat, mármint a Liverpool lehet-e még egyszer annyira fegyvertelen egy intelligensen focizó, ha kell szervezetten védekező, ha kell jól kontrázó ellenféllel szemben, mint akkor?
Halottak napjára hangolónak kifogástalan volt a tegnapi Ligakupa meccs, amint a Liverpoolt saját pályáján focizta le könnyedén a Swansea. Pont azt csinálták, amit nekünk kellett volna, és pont azt csinálták, amire ők jelenleg képesek, mi pedig nagyon nem.
Kifut a pályára két csapat, a későbbi győztes, és a későbbi vesztes. A vesztes jó ritmusban kezdi a meccset, igazi veszélyt nem okoz ugyan, de dominál, a győztesnek kell némi idő, amíg megtalálja magát. Ugyanakkor percről percre javul, negyed óra után már érvényesíteni tudja az akaratát, sok passzos játékával az őrületbe kergeti a tanácstalanná vált vesztest, aki olyannyira elfárad fejben attól, hogy cicáztatják, hogy a vezető gólt is tálcán kínálja egy szögletnél a győztesnek, fel sem ugrik vele fejelni. A győztes ezután higgadtan tartja az eredményt, a vesztes pedig tovább fut a labda után. A félidőben a vesztes becseréli a két legjobb játékosát, velük fel is élénkül a játéka, viszont vehemens támadások és kósza átlövések mellett igazi veszélyt most sem tud okozni. A győztes higgadtan kivárja, amíg a vesztes túlpörög, majd lecsillapodik, amikor esély mutatkozik rá, megint elkezd tilitolizni, amivel persze még jobban felhúzza a vesztest, aki már fejvesztve teper az egyenlítésért, azt kihasználóan pedig egyszer csak kocogva szerez egy kontragólt. Kettő. Innentől kezdve pedig olyannyira a győztes kezében van a meccs, hogy még egy hamar bekapott szépítő gól is belefér a vesztestől, a koncepció áll, a győztes továbbra is higgadt, a védelme rendre elakasztja a vesztes görcsös próbálkozásait. Az egyenlítés egy másodpercig sincs benne a levegőben, sőt, a kilencven valahányadik percben felteszi a győztes az i-re a pontot, és szerez még egy könnyed kontra gólt. 3-1. Jó mulatság, férfimunka az egyik oldalon, széttárt karok és csalódottság a másikon.
Fájdalmas, hogy a fenti bekezdésben a Liverpool volt a vesztes. Fájdalmas volt nézni, ahogy egy alacsonyabbra sorolt, viszont jelenleg egyértelműen jobb csapat úgy játszadozik velünk az Anfielden, ahogy nem szégyelli. Nekünk pedig 90 perc alatt annyi válaszunk volt minderre, hogy a felforgatott kezdőbe beküldjük a túlterhelt sztárjátékosainkat, hátha egyik vagy másik villan egyet. Ekkora taktikai betlit még nem láttunk eddig Brendan Rodgerstől, olyan tanácstalanság és erőlködés uralkodott a pályán, mint a Dalglish-Clarke időszak legbosszantóbb napjaiban, azzal a különbséggel, hogy most nem ívelésekben haltak meg rendre a támadások, hanem a kaputól 20-25 méterre lévő kényszerítőknél állt meg a tudomány. Úgy kaptunk három gólt, hogy még csak kiemelni sem tudunk senkit a védelemből mint fő rosszat, kollektívan emlékeztettek egy belassult jamaikai reggae zenekarra. Úgy lőttünk egy gólt, hogy már megint csak abban lehetett bízni, hogy Suarez villan egyet, ami így is lett, aztán mindez végül semmit sem ért. Joe Allen leblokkolt volt csapata ellen, csakúgy, mint Rodgers, és ezt a kettőt volt minden fájdalmas pont közül a legfájdalmasabb végignézni.
A Swansea City-t ugyanakkor minden dicséret megilleti. Olyan higgadtan, olyan könnyeden és olyan intelligensen játszottak, hogy öröm lett volna nézni őket, ha nem éppen a Liverpoolt alázzák meg a saját közönsége előtt. Nem nagyon lehet ezt a meccset hova tenni. Leginkább hamar el kell felejteni
Halottak napjára hangolónak kifogástalan volt a tegnapi Ligakupa meccs, amint a Liverpoolt saját pályáján focizta le könnyedén a Swansea City. Pont azt csinálták, amit nekünk kellett volna, és pont azt csinálták, amire ők jelenleg képesek, mi pedig nagyon nem.
