A Vasárnapi meccs kapcsán semmi sem ment a terv szerint. Nyilván a csapat sem így tervezte, no meg az elmúlt napjaim nagyon nem a terv…
Lehet bírózni, shelveyzni, carrázni, angol középcsapatozni. Nincs az a negatív hozzáállás, amit ne tudnánk felmutatni ennyi év tömör frusztráció után. Illetve persze, azt is lehet mondani, hogy ne örüljünk már akkor, amikor egy Zenit ellen kiesünk egy EL 32-ből, hát hova süllyedt a csapat? A 3:1-es győzelemmel, és így idegenben rúgott gólos kihullással zárult Európa Liga búcsúnk azonban kilépett a foci megszokott kereteiből: olyan küzdőszellemet és feltámadást hozott, amire minden Liverpool szurkoló a legmesszemenőbbekig büszke lehet. Ez a meccs egy kategóriában van a Chelsea 4:4-gyel és Isztambullal, így másodlagos, hogy teljes spektrumában sikert vagy kudarcot hozott-e végül.
A Liverpool ma este játszhat utoljára ebben az Európa Liga szezonban, ez lehet az öreg Carragher utolsó Európai estéje az Anfielden. Nem lesz még egy ilyen fontosságú meccs a szezonban, amely sokak szemében eldönti a szezon sikerességét. Ezek fényében a 2004-2009-s időszak európai estjének hangulatában bízunk csakúgy, mint a kapitány.
Annyira rossz rendre ugyanazt átélni. Annyira rossz újra és újra végignézni a Liverpoolt, amint veszélyes helyzetek garmadáját hagyja ki, és ahogy kihagyhatatlannak tűnőkből is mellé gurít meccsenként párat. Annyira rossz nézni, ahogy a harcedzett védőink néhány perces leblokkolásából többször több gólt kap a csapat. Annyira rossz a karba tett kezű Rodgerst, a fáradt és kicsit hitehagyott Suarezt, a nagyon fáradt és nagyon hitehagyott Gerrardot bámulni a képernyőn hétről hétre. Annyira rossz állandóan késleltetni a verdiktet új edző és új igazolások felett. Annyira rossz félve nézni a védekező középpályára, és annyira rossz folyamatosan csóválni a fejet, amikor kikerül a szélre a labda. Annyira rossz nézni, ahogyan pár év alatt kiment az a spiritusz a Liverpoolból, ami miatt megszerettük. Annyira rossz azt érezni, hogy mindig csak az indokolatlan optimizmusunkban, meg a „Hosszútávon beérik!” dumákban bízhatunk, lassacskán három éve.
A nagy csapatok (definíció: a keret alapján nyerhetnek kupákat és szerepelhetnek elöl a bajnokságukban, plusz töri) szezonjában van egy pont a tél vége – tavasz eleje környékén, amikor egyik pillanatról a másikra kirajzolódnak az idény sikerességének a keretei. Amikor már nincsenek „várjunk amíg!” pontok, hanem kitűnik néhány meccs a naptárból, melyek kimenetelei nagyrészt el is döntik az éves siker vagy sikertelenség kérdését. Kedvelt Mersey menti egyesületünk számára viszonylag korán és elég húsba vágóan jött idén ez a pillanat. A hőn áhított visszajutás a BL-be a West Brom zakóval gyakorlatilag elúszott, az angol kupákból pár kellemes kör után sima kiesések jöttek, miközben a bajnokságban az eredményességet tekintve ugyanaz a küszködés megy, mint 12 hónappal ezelőtt. Egy mentőöv maradt a Rodgers csapat számára, mégpedig az Európa Liga – ott pedig elsőként a Zenit.
Nyakunkon az Európa Liga, mely sorozat megítélése finoman szólva is megosztott a Liverpool családján belül, beszéljünk játékosról, vezetőségről, klubsajtóról vagy mezei szurkolókról. Vannak akik szerint remek dolog volna, ha Steven Gerrard emelhetné a magasba a kupát egy jövő májusi éjjelen Amszterdamban, mások nice to have-ként tekintenek rá, ami leginkább csak a fiatalok rutinjának tesz jót, illetve szép számmal akadnak olyanok is, akik cikinek és feleslegesen fárasztónak érzik az ott való szereplést, és légszívesebben az első meccs félidejében kiesésnének. Ezek között a gondolatok között szeretnénk egy kicsit rendet tenni, hogy helyre kerüljön a fejekben az Európa Liga súlya, a nemzetközi helyzetünk és az egónk.
A Liverpool 2:1-es összesítéssel bejutott az Európa Liga csoportkörébe a Hearts ellen, amit leginkább egy megkönnyebbült pipával tudunk elintézni magunkban. Az idegenbeli karcsú győzelem után a hazai döntetlent is kipipálhatjuk ellenük, igaz a meccs képe alapján csak részben megkönnyebbülten. A Rodgers-játék szervezettségéből és dominanciájából szép darabot láthattunk egy fürge, de mérsékelten tehetséges csapat ellen, a szezon eddigi legnagyobb problémája viszont ismét erősen kijött: nehezen tudunk az akciók végére eljutni, azokból helyzetet teremteni és – ne adj Isten – gólt szerezni. Részletek a hajtás után.
Ahogy a tegnapi beharangozóban is írtuk, hasznosak ezek az EL-meccsek, egy ilyen átalakulásban levő csapat számára különösen. És valóban, hasznosnak bizonyult a Hearts-Liverpool: a segítségével sikerült véglegesen tisztázni néhány ember viszonyát Rodgers rendszeréhez, s ez többek közt azt is megmagyarázza, miért akarunk egy részüktől a még hátralevő csekély időben megszabadulni.
A szombati nyitóforduló nem teljesen úgy sikerült, ahogy azt szerettük volna, de mi magasról teszünk erre. Megmondtuk, hogy fájni fog, Rodgers is megmondta, ezért nemlétező sebeink céltalan nyalogatása, vagy a “létfontosságú” Európa Liga szidása helyett inkább csak hálát adunk, hogy ezzel a mérkőzéssel a Liverpool újabb 90 percnyi ajándékot, 90 percnyi fejlődés lehetőséget kapott a sorstól.