A tavalyi szezon után – nem teljesen véletlenül – elég lassan készülünk el a szokásos szezonértékelőkkel. Nekem jutott ama hálás feladat, hogy a támadó sort…
A Southampton elleni meccs után nem gondoltam volna, hogy lesz olyan csapat, aki ellen ezzel a címmel lehet beharangozót írni, azonban nem csak a MU elleni mikiegér meccsen látott halványan már labdarúgásra emlékeztető sportmozgás-halmaz mondatja ezt velem. Ellenfelelünk nem más ugyanis, mint a Sunderland és szerintem nem nagy elvárás részünkről, hogy a mindenkori Liverpoolnak a mindenkori sereghajtót kötelező jelleggel klopfolnia kell, akár vannak sérültek, akár esik, akár van rajtuk sapka, akár nincs.
A Capital One Cup, leánykori nevén League Cup mindenkiből kicsit más érzelmeket hoz ki. Vannak akik szerint ez is egy trófea, ami jól mutat a szekrényben, valamint egy jó és könnyű út Európába. Vannak akik szerint semmi másra nem jó, csak a bajnoki szereplés visszavetésére, hiszen könnyen kimutatható, hogy az elmúlt évek nyerteseinek/döntőseinek a bajnoki szereplése erősen megszenvedte a sikeres ligakupa menetelést. Az elmúlt években a Liverpool hozzáállása is vegyes volt, ahhoz a kupához melyet a Liverpool nyert meg a legtöbbször. Rafa alatt ez a sorozat volt az a hely ahol a fiatalok megmutathatták mire képesek. A spektrum másik vége King Kenny kinek irányításával végig a legerősebb csapat szerepelt és be is húztuk a trófeát, kicsit visszahozva a 80-as évekbeli hozzáállást ehhez a sorozathoz. Azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom nekem a Benítezi hozzáállás sokkal szimpatikusabb. Hiszen már nem a 80-as években vagyunk, és ennek a sorozatnak nincs presztízse, a keretünk meg annyira még nem mély, hogy érdemes lenne erős csapatot pályára küldeni trófeaszerzés céljából. Persze ha az ifik behúznák valami csoda folytán februárban nem ellenkeznék, de nem hiszem hogy komoly energiákat kellene belefektetni az idei évben. Az igazat megvallva a Villa meccs után én már rá voltam pörögve a MU meccsre, így teljes meglepetésként ért, hogy előtte még van egy hétközi meccsünk a Notts County ellen, ami talán megbocsátható, hiszen ritkán szoktunk a Ligakupa második fordulójában szerepelni, ilyenkor még európai szereplés miatt felmentésünk szokott lenni.
Janus arcú szezonunk nem arról marad emlékezetes (ha emlékezetes marad egyáltalán), hogy bármiben is állandóságot hozott volna. Hullámhegyek, hullámvölgyek és a kettősség a leginkább találó jelzők. A támadásunk eredményessége sokat javult összességében az előző szezonhoz képest. Az 54 meccsen szerzett 98 gól, azaz meccsenként 1,81 gól, ha csak a bajnokságot nézem, még kicsit jobb is: 38 meccsen 71 gól, azaz 1,86 gól meccsenként nem rossz, sőt tavaly a top4-ben lett volna és idén is a negyedik legtöbb, amit csapat szerzett. Történelmi távlatokban is jónak számít. Nem az gólok számával volt a gond hanem az eloszlással. A meccseink nagyjából ötödén nem sikerült betalálni, összesen 10 meccsen, ami fájó, hogy 8 ebből bajnoki volt. Ellenben a meccsek 27 %-án, összesen 15 alkalommal sikerült 3 vagy annál több gólt szerezni, a bajnokságban még ennél is jobb az arány: 12 találkozón, azaz a meccsek közel egyharmadán szórtuk meg az aktuális ellenfelet.
A szezon erősen ketté bontható, a 2012-s és a 2013-s évre: teljesen más emberek alkották a támadósort és egészen más problémák jelentkeztek. Ősszel Dempsey le nem igazolásának köszönhetően két darab felnőtt csatárral maradtunk, vékony volt a keret, főleg Borini októberi sérülése után. Downingban még nagyon nem bízott BR, így jellemzően fiatal tapasztalatlan támadósorral Suso-Suárez-Sterling trióval támadtunk. A téli igazolásaink után már egészen más volt a képlet: időnként már kis túlzással túlkínálat volt támadókból. Az új fiúk és Suárez együtt játszatását kellett volna megoldani, amire eddig igazán jó megoldás még nem született. „Szerencsére” sérülések és eltiltások miatt nem sokszor merült fel ez a probléma. Érdemes még megnézni a Sturridge érkezése előtti és utáni számokat is. Első pályára lépése előtt 21 bajnokin 34 gól, azaz meccsenként 1,61 gól utána 17 bajnokin 37 gól, azaz meccsenként 2,17 gól. Jelentős különbség, ami részben Sturridge és Coutinho érkezésének köszönhető, részben annak, hogy a szezon előrehaladtával az igazi téttel bíró meccsek száma csökkent.
Manchesteri duplával és Arsenallal tüzdelt hónapunk legnyugisabb pontjának ígérkezik a Norwich elleni otthoni meccsünk. Suarez mesterhármasos csapata ahhoz a Liverpoolhoz látogat, amely néhány betlis félidőt leszámítva jól játszik a télen, és amely szezonjában éppen új időszak kezdődik a keret két csatárnyi bővülésével. Megnyugtató győzelmet és eredményes támadósori sakkozást várunk a szombat délutántól.
A Liverpool – Stoke City hallatán időről időre ugyanaz a kép ugorhat be: kemény és nyerhető meccs. Tony Pulis csapata semmit sem ad ingyen, az iparos brit foci legjelentősebb első osztálybeli képviselői erőből és ívelésekkel operálnak elől, hátul pedig betonfalként tartják a frontot kőkemény védőikkel. Igaz a tehetséggel hadilábon állnak. A hajtás után megnézzük, mennyire fekszik ez a felállás per pill a Poolnak.
A tegnap délutáni mérkőzés talán legfájóbb pontja nem is az volt, hogy Suárez megint orrba-szájba kihagyott mindent, vagy hogy egy 17 éves srác megint jobban játszott mindenkinél, sokkal inkább az, hogy a problémák megoldása helyett folyamatosan csak újabbakkal találkozunk. Ahogy a Twitteres poén mondja: már csatár nélkül is bátor dolog volt kiállni, na de kapus nélkül?…
Nagyon félünk a Manchester Citytől, ezt kár lenne tagadni. Tavaly már-már minket idéző bénázással szorosra vették a bajnoki versenyt, de a bizonytalankodó felszín alatt egy kész csapat van, meg egy keret, amiért annyit fizettek, mint két éve Henryék a teljes Liverpoolért. Erősek, összeszokottak, tapasztaltak. Minden, ami mi nem vagyunk.