Most már tény, manchesteri csapat háromnál kevesebbel nem úszhatja meg az Anfieldet. Tegnap valami egész elmondhatatlan élményben volt részünk: egy első ránézésre kicsontozott Liverpool nem csak legyőzte a Cityt, de amputálta végtagjait, a maradékot ledarálta, és ott helyben, nyersen fel is zabálta. Carroll kettőt, Kuyt egyet vágott egy első csapattal kiálló, ám morálisan instabil és enervált City ellen. John Flanagan debütált, Spearing pedig élete meccsét játszotta Hajtás után az egekbe magasztalunk mindenkit.

Kevés visszataszítóbb csapata van a 21. század labdarúgásának, mint a Manchester City. Számomra – és ezzel jó eséllyel nem vagyok egyedül – minden mérkőzésük személyes és egyben elvi kérdés is, ugyanis ez a csapat nem csak tizenegy embert küld fel a pályára, hanem egy egész filozófiát, aminél nehéz hányingerkeltőbbet találni: “pénzzel a Jóisten is levadászható az égről – persze van az az összeg, amiért fent maradhat”. Hajtás után nekivetjük magunkat Manchester kisebbik csapatának, pontosabban a ma estének.

A Manchester City 2008 nyarán történő tulajdonosváltása óta nem sok jóval kecsegtet egy Liverpool-citeh párharc: egy épphogy megnyert mérkőzés, három dögunalmas darab és egy kínos vereség az elmúlt öt találkozó mérlege – sajnos ez a sorrend időrendben is. Hajtás után végiglépdelünk a 2008 ősze és 2010 nyara közti időszakon és megállapítjuk, hogy a sorminta kedvéért kell győznünk. Beharangozó a beharangozóhoz.