Balotelli, Kompany, Yaya Touré, és Kolo Touré versus Jay Spearing, Lucas és Suárez a ma esti “Pótold kulcsjátékosaidat okosan”-játék főszereplői, két vállalkozókedvű résztvevőnk pedig Roberto Mancini és Kenny Dalglish. A tréfát félretéve azonban halálos komolysággal kérjük a keretünktől: ne. Itt a célegyenesben már ne. Ne miattuk, hanem miattunk.
Szederbokor keresett meg minket azzal, hogy egy órányi BKV-zás után összeállt a fejében egy nagy Kuyt-poszt, amit megosztana a nagyérdeművel, íme:
A tavalyi év házi gólkirályának vajon az utolsó valamirevaló szezonja zárult le tavaly tavasszal? Vajon formába tud lendülni még valaha Kuyt? Hasznos tagja vajon a csapatnak? Kell ő ide? Vajon a cirka 12 milliós árából már csak veszíteni fog, ezért most kéne őt eladni? Kell nekünk egy kiöregedő, amolyan unsung hero?
…mert nagyon mást nem tehetünk. Már-már múltidéző jellege volt ennek a tegnapi mérkőzésnek, ahol gyakorlatilag az utolsó bedobásig minden szánnivalóan rossz volt: rossz egyéni teljesítmények, rossz taktika, rossz összjáték, pontatlanság, és hajmeresztő megoldások valami olyan sorozata, amivel még minket is meg tudott lepni a Liverpool (pedig láttunk már ezt-azt). Ami viszont pozitívum… ja nem, ilyen nem volt.
Kevés olyan csapat van, aki még nálunk is jobban szégyellheti magát a hazai eredményei miatt, de a Bolton speciel köztük van: brutális egy győzelem, egy döntetlen, tíz vereséges mérlegük láttán még mi is elismerően csettintünk. Ha Ngog épp nem lesz ihletett formában, nem kell félnünk tőlük – saját magunktól annál inkább.
315 – ezzel együtt ennyi bejegyzést írtunk már. De vajon elárul-e bármit ez a szám? Mond-e valamit a látogatottságunkról, a posztok minőségéről, vagy épp a kommentek milyenségéről? Nagyon hasonló kérdéseket tehetünk fel a focit körülvevő adatokkal és statisztikákkal szemben is. Az emberek négy csoportja különíthető el ezekkel kapcsolatban: az utálkozók, a szkeptikusok, azok, akik nem értik a lényegét, és azok, akik halálosan komolyan veszik. Én ez utóbbiba tartozom. A keddi poszt után pragmatikusabb hangot ütünk meg.
Mivel az Adidasnak a klub szponzorálása nem ért meg annyit, amennyit kértünk tőlük (állítólag nem vagyunk annyira jók), hagytuk őket, és az amerikai Warriorral kötöttünk…
Már hosszú ideje kész volt ez a poszt, csupán a megfelelő alkalomra vártam vele, amit el is hozott a Stoke elleni, kissé lelombozó szombati döntetlen. Nehéz egy ilyen savanyú eredmény után azt mondani, hogy nyugalom, rendben van itt minden. A most következő bejegyzés nem arra keresi a választ, hogy miért rossz a helyzetkihasználásunk, sem arra, hogy kit kellene venni, vagy épp eladni. Sőt, nem is keres választ. Csak kijelenti: nyugalom, rendben van itt minden.
Az a helyzet, hogy váratlanul talán csak a meccs unalmassága ért minket, ezt leszámítva azonban pontosan az történt, mint mindig. A Stoke fegyelmezetten visszazárt, a Liverpool pedig fölénye ellenére képtelen volt akár egyszer is veszélyeztetni. Liverpool – Stoke 0-0.
Esélyekről beszélni idén a Premier League-ben olyan, mint kartográfusként dolgozni a harmincéves háború idején: naponta lehet revizionálni a tegnapi elképzeléseket. Nevető hatodikként viszont megvan az a jó tulajdonságunk, hogy ha épp nem ver meg senki senkit, nem mond senki semmit, és nem csúszik be senki senkinek, akkor a saját elvárásainkon kívül nincs rajtunk nyomás. Azonban sajnos ez is elég ahhoz, hogy a hazai pálya, mint egy, az esélyeket javító jelenség ne létezhessen a Liverpool számára.