vörösfonat
Ha az érdemen múlna, a kutyád a mennybe jutna, te meg a kapunál ácsoroghatnál.
Ha az érdemen múlna, a Liverpool elhozta volna a három pontot Swansea-ból, egy pontot hozhatott volna a White Hart Lane-ről, és a Newcastle nullaponttal távozhatott volna az Anfieldről. De ha az érdemen múlna, a West Ham otthon tarthatott volna legalább egy pontot tegnap, hisz semmivel sem játszottak rosszabbul nálunk.
A prológus után közös poszt, a ti véleményetek, és az enyém ötvözete.
Nemcsak hogy az egy szem csatárunk hiányzik majd, de a jelenlegi Liverpool vitathatatlanul legjobb játékosa hagyja ki a West Ham elleni meccset. Mihez kezdünk ma Suarez nélkül? Ez a kérdés foglalkoztat mindenkit. Ráadásul egy győzelem azt jelentené, hogy két egymást követő bajnokit nyerünk, amire utoljára tavaly decemberben az QPR elleni hazai, majd az azt követő Villa elleni idegenbeli meccsen volt példa. Ráadásul, amikor utoljára az Upton Parkban jártunk, 3-1-es vereség lett a vége (gólszerzők: Scott Parker, Demba Ba és Carlton Cole ill., Johnson), noha a hazaiak abban az évadban kiestek a PL-ből. Mindezek önmagában is mutatják, milyen a csapat jelenlegi helyzete, honnan is kell felkapaszkodnunk. (S hogy honnan zuhantunk ilyen mélyre: a legutóbbi vereségünk előtt hatból ötször nyertünk a Kalapácsosok otthonában…)
Lássuk, mi szólhat mégis a győzelmünk mellett.
Arra a forgatókönyvre még a Monty Python tagok is csak elismerően csettinthetnek, amellyel a Liverpool továbbjutott az Európa Liga csoportköréből. De mi szeretünk így damilszálon továbbjutni a csoportkörökből, a 2004/05-ös BL kiírásban is ezt tettük, aztán tudjuk mi lett. Most nem tudjuk még mi lesz, de ami volt, azon inkább csak röhögjünk egyet és örüljünk annak az irracionális ténynek, hogy csoportelsők lettünk.
Az Európa Liga egy vicc. Konkrétan nincs semmi értelme annak, hogy a keretünket lefárasszuk a hétközi utazgatásokkal, kulcsjátékosokat szerepeltessünk egy olyan ügy érdekében, ami nem sokat tesz hozzá a klub jelenéhez. Extra meccsek kerülnek a lábakba, extra lábak kerülhetnek a kórházba majd a rehab központba, s bár az Anfieldet mindig megtöltjük az átlag 24 fontos jegyekkel, 3*24*40.000 fontból Joe Cole-t is csak 8 hónapig tudjuk fizetni. Tény, jönnek még hozzá a broadcast- és merchandising-jogokból befolyó pénzek (ez se túl sok), meg a győzelmekből annyi, amennyiből a csapat utazását tudjuk fedezni, de ezért kockáztassuk a keretünk kulcstagjainak épségét és a szezonbeli szereplésünket? Nulla haszonért miért éri meg ezt az egész bohóckodást csinálni, van ennek bármi értelme?
Tegnap este egy Liverpool dominálta meccsen, 23 kapura lövésből sikerült a Liverpoolnak 1:0-ra legyűrnie a Southamptont. Az alacsony helyzetkihasználási hatékonyság ellenére a három pontot már önmagában is részsikernek kezelhetjük manapság, van viszont egy tágabb értelemben véve vett részsiker, aminek mindenképpen örülnünk kell.
Lehet a cím kicsit fellengzősnek fog hatni utólag, de jelen állás szerint igenis van esélyünk arra, hogy a ma 4-kor kezdődő Liverpool-Southampton-nal elkezdjünk némi eredményt produkálni, hogy akár zsinórban többször is be tudjunk dobni egy hárompontost a kosárba. A kommentekben is többen pedzegettétek már, hogy az elkövetkező 7 meccsen hány pontot kéne/ lehetne/illene összekaparni, és ezt pont Soton ellen hazaival lehetne szépen elkezdeni.
Az alábbi szépen megfogalmazott kommentre a szerdai meccs után akadtam. A szerzője Mihail Vladimirov, a tomkinstimes egy állandó szerzője, általában a mérkőzések taktikai elemzését végzi. Tőle szokatlanul, ez egy erős pátosszal megírt hozzászólás, néhol szerintem az indokoltnál sötétebbre festett színekkel ecsetelve a jelenlegi helyzetünket. Lehet számos ellenérvet is sorakoztatni a benne foglaltakkal szemben (6 hónap után ez még korai, a Barca van Gaal idején 1998-ban nagyjából itt tartott, nem ennyire végletes a helyzet, nem maradunk le örökre, stb.), de nagyon szép megfogalmazása olyan aggodalmaknak, amely az elmúlt években minden Liverpool szurkolót kisebb-nagyobb mértékben osztott. (A kép forrása: liverpoolfc.com)
A meccs után gondolkodtam egy jó darabig, hogy most a Spurs volt-e ennyire harmatos Bale-t és Llorist leszámítva, hogy csak az ő elképesztő védelmi zavargásaik miatt voltunk-e ennyire partiban a meccs képében, vagy, hogy a vasárnaphoz képest változatlan kezdőnk teljesítménye javult-e fel ennyire. Az igazság nyilván a két part közt van valahol, de ebben az esetben bőven nem félúton. Hiába játszottunk kifejezetten jól, hiába volt élvezhető, kifejezetten gólveszélyes a játékunk, ezt nagyon sokban köszönhetjük a Spursnek. Mivel nem követem le pontosan a Tottenham meccseit, így csak sejtéseim lehetnek, hogy mi is lehet ennek az oka, de a vak is látja, hogy hiába az erősségében gyakorlatilag változatlan keret, a nyári edzőváltás után a kakastanya mégis csak árnyéka tavalyi önmagának. Hogy ezt mennyiben okozza Modric hiánya, vagy Villas-Boas ténykedése, azt nem az én tisztem megítélni, és igazából számunkra tökéletesen lényegtelen is.
Bár már nyolc mérkőzés óta veretlenek vagyunk a PL-ben, ebből csak három győzelem. Ezen kellene most javítani a Spurs otthonában, ami sosem volt egyszerű feladat, hiszen utoljára a 2007-08-as szezonban sikerült mindhárom pontot elhoznunk a White Hart Lane-ről, egy Kuyt-duplával. Sőt, hogy még sötétebb legyen a kép, a legutóbbi négy ottani Pl-meccsünket elvesztettük, tavaly például történetünk legsúlyosabb és egyben legmegalázóbb vereségét szenvedtük el a kakasosok otthonában.
Szóval a feladat nem kicsi, ahogy a tét sem az. Egy győzelemmel egy pontra tudnánk megközelíteni őket, nem beszélve az önbizalmunkról, amely komoly lökést kaphatna, és az így nyert lendülettel talán a soron következő mérkőzéseinken is győzelmeket ünnepelhetnénk.
Hajtás után nézzük, mi szólhat mellettünk, mitől remélhetjük a 3 pontot.