Hála az égnek az idei utolsó válogatott szünet előtti meccsünket (mint tudjátok nem vagyok a válogatott foci nagy híve) a Fulham ellen vívjuk szombaton négytől, Mr. Középszer és brigádja ellen. A meccset, amelyet nem lehet igazán úgy szépíteni, hogy ne az jöjjön ki belőle, hogy ezt bizony be kell húzni, ha tényleg a top4-ben vagy annak a környékén akarunk végezni a szezon végén. Nem szeretem az ilyen meg kell nyerni típusú meccseket, mert ezeken igazából csak veszíteni lehet, hiszen ha sikerül megnyerni az nem okoz különösebb örömet, mert „csak” behúztuk a „kötelezőt”, viszont ha nem sikerül: egyből jön a világvége hangulat, a Rodgers Out!, valamint a középcsapat vagyunk hozzáállás. Ez pedig különösen nem lenne jó hiszen a kéthetes kényszerszünet miatt gyorsan nem lehetne javítani. Ráadásul az Everton ellen kellene. De ne szaladjunk előre egy ilyen sötét képpel. Nézzük mi várható a meccsen.
Nem történt tragédia, nem kell felvágni az ereinket és nem kell letenni a top4 álmokról emiatt az egyetlen meccs miatt. Nem történt más, mint hogy a jobb csapat nyert, amelyik csapatként és egyénileg is jobban teljesített. Nem mellesleg 2013-ban a legjobb formában levő angol csapat otthonában kikapni nem szégyen. A mieink is kicsit tudásuk alatt teljesítettek, de tényleg nem történt más, mint hogy néhány álmodozó aki már azt hihette, hogy idén akár bajnok is lehet a Liverpool kénytelen volt rádöbbenni, hogy ez nincs így. Ellenben a top4 álomról nem kell letenni, hiszen klasszisokkal nem volt jobb az Arsenal. Jelenleg 20 ponttal a 3. helyen állunk, igaz csak 3 pont a különbség a 2-8 között. Tegye fel a kezét aki nem írta volna alá ezt a 10 fordulóra a szezon előtt. A meccset meg lehet fogalmazni úgy is, hogy az a csapat nyert amelyik ki tudta használni a másik hibáit. Úgy is, hogy az akinek megvolt a szerencséje. Egy vereség után mindig megy a felelős keresés, hogy ki rontotta el, kinek kell a fejét venni. Főleg akkor mikor sokan gondolták úgy, hogy a Dortmund és Chelsea vereség valamint az Arsenal hétközi kupameccse miatt most van itt a lehetőség. Felelőst mindig könnyű találni, ma elég sokan hibáztak. De ennek ellenére nem tudok igazán kiakadt és elégedetlen lenni. Még egy megjegyzés igazat kell adnom a kollégáknak vesztes Liverpool meccs újranézését még az ellenségeimnek sem kívánnám.
Tudom (azaz remélem), hogy van olyan az olvasók közül, akinek ismerős a cím, ami egyáltalán nem véletlen, ezt a posztot valahol kifejezetten a Mi maradt a csillogásból folytatásaként tudom csak elképzelni, és ezért is stoppoltam már le a szerkesztőségen belül egy hete. Többször átolvastam a művem, egyrészt mert – ciki vagy nem bevallani – kifejezetten tetszik, másrészt, mert el se hiszem, mekkorát fordult a világ azóta, és mégis ugyanott tartunk. Mekkora fordulat, hogy a valószínűsíthető BL-lemaradók mezőnyéből (akkor ugye még az Arsenal nem állt kifejezetten a helyzet magaslatán, sőt) cirka fél év alatt két olyan csapat lett, akik a bajnokság negyedénél stabil dobogósok már 2 hónapja, ugyanakkor simán lőtávolban vannak egymáshoz képest, akárcsak tavaly.
…mondta az NBC kommentátora amikor Sturridge is meglőtte végre a jól megérdemelt gólját, és visszaállította a háromgólos különbséget. És igen, az SAS megint megcsinálta. De mindig meg fogja? Máté a beharangjában említette a csapat fejsúlyosságát, ami még a meccs előtt ütött szöget a fejemben, mert azért erősen túlzónak tartottam, hogy 2 embertől függ a csapat, de a meccs alkalmat adott arra, hogy érdemben vitába szálljak a kijelentéssel. Ha nem is az igazságtartalmával, de a végkövetkeztetéssel mindenképp.
A szombat délutáni meccs a West Brom ellen nehéz lesz, pokoli nehéz. No nem azért, mert világverő alakulat lenne a kisebbik, legkisebb – sosem tudom – birminghami csapat, hanem azért mert mindig nehéz azt a meccset behúzni, ahol nyerni kellene. A PL biztos, hogy a leggazdagabb liga, szerintem a legnehezebb is, igazán rossz csapat kevés van, hiszen bármelyik legtöbb olasz, spanyol, francia stb. kiscsapat középcsapat megirigyelné a PL kieső jelöltek keretét, de most nem is erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy egyszerű sablonizálással, ‘Milyen volna nyerni’ alapján 4 kategóriát lehet kialakítani: 1.: kötelező győzelem 2.: illene nyerni 3.: jó lenne nyerni 4.: bravúr győzelem. Az első és az utolsó kategória egyértelmű. Az elsőbe tartozik a Crystal Palace, Sunderland, Cardiff és a Norwich az utolsóba a top6 többi tagja. A maradék két kategóriánál nincsenek igazán éles határok és sokat lehet vitatkozni, hogy melyik meccs hova tartozik, de mondjuk a 3. alá esik a Soton és az Everton a 2. alá a Hull meg a Fulham elleni találkozó. A mostani csörte talán a 2. kategóriába esik, de mindenesetre nem lesz könnyű, ami tuti, hogy a tabella végső állását az első 3 kategória elleni eredmények határozzák meg, aki minél több pontot szerzi meg ezeken a találkozókon az annál előrébb végez. Kiemelten fontos ezen csapatok elleni hazai találkozók, ahol aztán tényleg nem szabadna sok pontot hullajtani.
A válogatott mérkőzések után jellemző csapatunkra, hogy visszafogott teljesítményt nyújtva abszolválja az aktuális bajnokit. Most se történt ez másképp, ez a meccs volt idén a második, ahol nem csak az újonnan felvett reaktív stílus, de komoly taktikai hiba is megágyazott a nem túl fényes eredménynek, ráadsul most a Southampton elleni meccsel ellentétben egy nagyon simán verhető ellenféllel szemben.
Újpalotán? Két hét fociszünet után ez a mindenkit leginkább foglalkoztató kérdés. Szerintem tudjátok, hogy én nagyon nem szeretem a válogatott szüneteket, hiszen ilyenkor Melwoodról a szélrózsa minden irányában szétszélednek a srácok a jó ég tudja milyen edzés módszerek, taktikák, játékstílusok és táplálkozási körülmények közé. Míg otthon tizenéves suhancokkal kell feltölteni a létszámot csak, hogy edzést lehessen tartani. Áhh, nem is akarok ennél jobban most belemenni. Az viszont biztos, hogy az ilyen hosszú szünetek után elég vegyes képet szokott mutatni a csapat és sűrűn fordulnak ilyenkor elő vereségek. Nem is csoda, hiszen most is két napja (csütörtök, péntek) – lényegesen kevesebb, mint egy hétközi kupa meccs után – van a szakmai stábnak összehangolni a keretet és kialakítani a taktikát a szarkák ellen… mivel nekik kicsit kevesebb válogatottjuk van, ezért ez akár döntő faktor is lehet a meccsen.
A Suárez eltiltásakor már megismert formula alapján folytatjuk a körkérdés rovatunkat, melyben elsősorban kommentelőink adnak választ egy kérdésre. Jelen poszt esetén ez így hangzott: Melyik a legjobb középhátvéd duónk a jelenlegi felhozatalból? (Ki a legjobb középhátvédünk?). A kérdés most aktuális, mert H&G-féle pénzügyi összeomlás óta nem volt olyan helyzet, hogy egy posztra, ilyen felhozatalunk lenne, mint most Agger, Sakho, Skrtel, Touré középhátvédnek. Idén mindannyian jól is teljesítenek védő statisztikáikban nincs szignifikáns különbség, viszont mindannyian kicsit mást tudnak taktikai értelemben nyújtani. Nem is szaporítom tovább a szót a hajtás után a válaszok.
Hogy a válogatott szünetben legyen más dolgunk is, mint aggódni, hogy nehogy valaki lesérüljön ezért nézzük meg kicsit alaposabban az elmúlt 3 meccsen alkalmazott az angol focitól teljesen idegen 3-4-1-2 felállást. Ez most éppen az egyik legaktuálisabb téma, mindenki azt találgatja mennyire lehet ez tartós? Szerves taktikai evolúciós eredménye vagy esetleg véletlenek sorozata vezetett ehhez. A választ nem tudom, de igyekszem felvázolni több aspektusát is a kérdéskörnek, valamint kicsit folyamatába helyezni Brendan Rodgers eddigi Liverpooli munkásságának fényében.