Lehet a cím kicsit fellengzősnek fog hatni utólag, de jelen állás szerint igenis van esélyünk arra, hogy a ma 4-kor kezdődő Liverpool-Southampton-nal elkezdjünk némi eredményt produkálni, hogy akár zsinórban többször is be tudjunk dobni egy hárompontost a kosárba. A kommentekben is többen pedzegettétek már, hogy az elkövetkező 7 meccsen hány pontot kéne/ lehetne/illene összekaparni, és ezt pont Soton ellen hazaival lehetne szépen elkezdeni.
A meccs után gondolkodtam egy jó darabig, hogy most a Spurs volt-e ennyire harmatos Bale-t és Llorist leszámítva, hogy csak az ő elképesztő védelmi zavargásaik miatt voltunk-e ennyire partiban a meccs képében, vagy, hogy a vasárnaphoz képest változatlan kezdőnk teljesítménye javult-e fel ennyire. Az igazság nyilván a két part közt van valahol, de ebben az esetben bőven nem félúton. Hiába játszottunk kifejezetten jól, hiába volt élvezhető, kifejezetten gólveszélyes a játékunk, ezt nagyon sokban köszönhetjük a Spursnek. Mivel nem követem le pontosan a Tottenham meccseit, így csak sejtéseim lehetnek, hogy mi is lehet ennek az oka, de a vak is látja, hogy hiába az erősségében gyakorlatilag változatlan keret, a nyári edzőváltás után a kakastanya mégis csak árnyéka tavalyi önmagának. Hogy ezt mennyiben okozza Modric hiánya, vagy Villas-Boas ténykedése, azt nem az én tisztem megítélni, és igazából számunkra tökéletesen lényegtelen is.
Bár már nyolc mérkőzés óta veretlenek vagyunk a PL-ben, ebből csak három győzelem. Ezen kellene most javítani a Spurs otthonában, ami sosem volt egyszerű feladat, hiszen utoljára a 2007-08-as szezonban sikerült mindhárom pontot elhoznunk a White Hart Lane-ről, egy Kuyt-duplával. Sőt, hogy még sötétebb legyen a kép, a legutóbbi négy ottani Pl-meccsünket elvesztettük, tavaly például történetünk legsúlyosabb és egyben legmegalázóbb vereségét szenvedtük el a kakasosok otthonában.
Szóval a feladat nem kicsi, ahogy a tét sem az. Egy győzelemmel egy pontra tudnánk megközelíteni őket, nem beszélve az önbizalmunkról, amely komoly lökést kaphatna, és az így nyert lendülettel talán a soron következő mérkőzéseinken is győzelmeket ünnepelhetnénk.
Hajtás után nézzük, mi szólhat mellettünk, mitől remélhetjük a 3 pontot.
Ha Sterling nem ad túl hosszú labdát Suareznek, ha az első félidőben nem a kapufát görbíti el a bombája, ha Johnson lövése nem akad el Tremmel vádlijának felső pár centijén, ha Enrique 20 centivel hátrébbról indul, és úgy lövi a kapuba a bogyót, na akkor beszélhetnénk arról, hogy a döntetlen egy egyszerű csalódás mára.
De ezt ugyanezen logika szerint meg is lehet fordítani a feltételezéseket. Ha Shechter egy hangyányit gyorsabb Aggernél, ha ugyanő észreveszi a jobb helyzetben lévő társat a kapu előtt még az első félidőben, ha a Swansea játékosok képesek passzolni is a 16-os vonalán, akkor annak örülhetnénk, ha nem kapunk ki.
Ezt hívják döntetlennek, egy tipikus döntetlennek.
Akár még a teljes optimizmus jegyében is meg lehetne írni ezt a beharangozót a vasárnap délutáni Swansea meccsre, hiszen mikor máskor lépnénk át rajtuk ha nem ebben az időszakban, amikor is Suarez ontja a gólokat, José Enrique újjászületett, a fiataljaink felnőttek a feladathoz, és több mint két hónapja veretlenek vagyunk a bajnokságban. Meg lehetne, már amennyiben nem lenne ott az a fránya Swansea City elleni Ligakupa meccs a képben ami bepiszkítja az imént leírt, amúgy is hurráoptimista idillt, mivel egész egyszerűen akkor ők léptek át a Liverpoolon. Kérdés, hogy Rodgers tud-e még egyszer annyira tanácstalan lenni volt csapata ellen? Hogy Joe Allen tud-e még egyszer annyira enerváltan játszani, mint akkor, volt csapata ellen? Hogy az egész csapat, mármint a Liverpool lehet-e még egyszer annyira fegyvertelen egy intelligensen focizó, ha kell szervezetten védekező, ha kell jól kontrázó ellenféllel szemben, mint akkor?
Mikor nyáron az Anfielden jártam, az idegenvezetőt kérdezte valaki, mit gondol, hogy kezdjük majd a szezont. We play against City, Arsenal, and United, that’s 9 points guaranteed. After we’ll get problems with the smaller teams, like Sunderland or Stoke. Aztán a 9 pontból csak 1 lett, de a kicsik elleni szenvedés bejött, ami persze nem nagy meglepetés, de elég unalmas. Most jön egy újabb ilyen meccs, egy újabb alkalom, mikor már egy kicsit felcsillan a szemünk, hogy igen, itt most talán meglehet a 3 pont. Újra elgondolkodunk, hogy akkor a 15 pontunkkal /12 meccs után/ szélsőséges esetben akár a 10. helyre is ugorhatunk, s végre lekanyarodhatunk a döntetlenek sivár országútjáról. Kár, hogy ez a Wigan ellen utoljára Benitez-zel sikerült, és nem is az utolsó meccsén.
Noha megszakadt az eddig is fura szerzet Liverpool győzelemsorozat a Chelsea ellen a bajnokságban, ezzel a döntetlennel a két csapat közti jelenlegi szintkülönbséget, meg úgy magát a meccset nézve elégedettek lehetünk. Megdolgoztunk érte, nem is játszottunk rosszul, valamint több mindenre választ is kaptunk ezen a megmérettetésen. A jó hír, hogy közelebb vagyunk a hogyan továbbhoz most, mint pár hete ilyenkor voltunk.
A Chelsea – Liverpool meccsek esetében létezik az utóbbi időben egyfajta hollywoodi forgatókönyv, amint a szerethető, de szedett-vedett egylet végül erején felül teljesítve megveri a nagy és rettegett ellenfelét, mindenféle racionalitást mellőzve. Lehet ezt mumusságnak, Torres-átoknak vagy bármi másnak nevezni, mindenesetre a számok magukért beszélnek, az utolsó négy bajnokságbeli meccsét megnyerte a Liverpool a Chelsea ellen, utoljára pedig még Benítezzel a padon kapott ki. Az sem tegnap volt – de nézzük mi lehet holnap.
Ez az a meccs, amiről nincs értelme beszélni, az a lassan tucatjával előforduló állatorvosi ló, ami megmutatja, hogy miért tart ott a Liverpool, ahol most. A Newcastle ahogy az előző két évben, úgy most is legfeljebb egy ikszre jött az Anfieldre, mi pedig legfeljebb egy ikszre voltunk képesek.
