90 perc és vége a 2011/2012-es borzalmaknak. De még mielőtt végleg magunk mögött hagynánk ezt az alaphangon is feledhető évet, utoljára tehetünk valami szépet: miközben mások olyan hiábavaló dolgokért küzdenek mint a PL-cím, a BL-indulás vagy épp a túlélés, a Liverpool megnyerhet egy sokkal fontosabb harcot.
Szürreális – nincs más szó a Liverpool tegnap esti teljesítményére, egy Swansea-látogatással a vége előtt pedig talán az sem tűnik elhamarkodott kijelentésnek, hogy ez a mérkőzés volt az idény meccse: Henderson gólt lőtt és uralta a középpályát, Carroll és Suárez szétgyilkolta a Chelsea védelmét, Reina bravúrosan védett, már csak Downing tizenegyese kellett volna és végképp nem hisszük el, hogy ugyanazt a csapatot látjuk, mint szombaton.
Nagyjából a sorsdöntő Arsenal-meccs óta nem tudunk mit kezdeni a PL-meccseinkkel, az FA-kupa döntője után pedig már a szezonunkkal is bajban vagyunk: végképp nem tudunk már semmi izgalmasat sem felmutatni. A ma esti Liverpool – Chelsea ráadásul nagyon emlékeztet minket valamire.
Nem kértünk sokat, nem is kaptunk sokat: a tegnap esti Liverpool – Fulhamre nem lehet panaszunk abból a szempontból, hogy Kenny egy teljesen felforgatott kezdőt küldött pályára, ugyanakkor igenis bosszankodhatunk, hogy legalább egy döntetlenre nem futotta.
A jó öreg Woy lett az új angol manager, mi meg a Liverpool – Fulhamről szeretnénk beszélni? Esélytelen. Nem is ragozzuk túl ezt a ma esti mérkőzést, egy ilyen kaliberű hír mellett ez egyszerűen lehetetlen. Inkább mindenki röhögjön egy jóízűt, 20:45-től meg nézze meg a meccset, mert a Fulham ellen nem unatkoztunk az utóbbi időben.
A tegnapi esti mérkőzés igazi összefoglalója volt évünknek: megmutatta, hogy miért ment néha (tegnap) minden jól, máskor (mindig) pedig minden rosszul; igazolta, hogy Daniel Agger továbbra is a Liverpool legjobb védője és csapatjátékosa, valamint bebizonyította azt is, hogy ha a Suárez-Gerrard kettős formában van, csak a balszerencse veheti el tőlünk a győzelmet.
És miért most?! Elcsavarod ballal, aztán belövöd azt is, amit sosem szoktál (szoktunk)? Utána meg félpályáról bohócot csinálsz mindenkiből?
Luis Suárez a focipályák multifunkciós konyhai robotgépe ma bemutatta milyen az, amikor mindent egy ember csinál: előbb Gerrard passzát küldte be egy kegyetlen balossal, utána gólpasszt adva magának úgy és olyan szögből akasztott még egyet, ahonnan szinte egész évben mindenki kihagyta. Majd amikor már minden Liverpool-szurkoló azt hitte, hogy mindenki Lajosa elveszti lendületét, úgy döntött, nekivág egy egyfős kontrának. Aztán félpályánál meggondolta magát és különösebb előkészületek nélkül ráküldte 40 méterről. Mi sem utasítanánk vissza egy ilyen mesterhármast…
Az elmúlt másfél hónapban azt tapasztaltam, hogy egyre csökkenő lelkesedéssel állok neki bajnoki mérkőzéseinknek, ugyanis a Liverpool már nemcsak hogy rosszul játszik, de mintha utolsó lelkesedéscseppjeit is felélte volna az FA-kupában – ráadásul már most látszik, hogy akármelyik nyári hetünk izgalmasabb lesz a tetszőlegesen behelyettesíthető bajnoki Norwich – Liverpoolnál.
Miért kell vért izzadnunk, és végül vereséget szenvednünk egy olyan meccsen, amit minden túlzás nélkül 5–0-ra kellene megnyernünk? Miért képtelen olyan csapatokat kitömni a Liverpool, amilyeneket sokkal gyengébb társaságok is simán meg tudnak verni? Ezek a kérdések alapvetően bármikor érvényesek a csapatunkra, ahogyan ezen WBA-elleni szenvedésre is, ugyanis ezt a vasárnap délután látott Albiont a PL-mezőnyének legnagyobb része gond nélkül elintézte volna. A válaszok tehát felelnek arra a kérdésre is, hogy miért vagyunk ilyen bénák egész évben?