Véget nem érő szitokáradatot lehetne összeállítani a Birmingham City játékstílusáról (favágó, darabos, veszélyes, kíméletlen, a fair playt csak hírből ismerik), de egyet nem tudunk tőlük elvitatni: hét mérkőzés óta képtelenek vagyunk föléjük kerekedni. Miért lenne fontos most megtörni ezt a kellemetlen hagyományt? Hol járnak a riválisok? Hajtás után mindenre választ adunk.
Első hallásra talán kicsit furcsán hangzik, de ez az egy pont felért egy győzelemmel: egy csapat, ami az Arsenal ellen egy tizennyolc és egy tizenhét éves védővel áll ki, aminek kapitányát hordágyon viszik le, aminek legdrágább igazolása lebotorkál a pályáról fogja, és a 101. percben belövi az egyenlítő találatot – nos, ezekért a pillanatokért megéri focit nézni – de főleg a Liverpoolnak szurkolni.
Van egy mondás, miszerint a focimeccset 22-en játsszák, 90 percig tart és mindig a Wengerék veszítenek. Ha bárki is azt gondolná, hogy Liverpool-szurkolóként nehéz boldogulni a világban, akkor rá kell mutatnunk: tizenhárom nap alatt három kupából kizúgni olyan teljesítmény, aminek mi a nyomába sem érhetünk. Hajtás után elmeséljük, miért is kell ma bosszút állnunk az Arsenalon.
22 éve 96 Liverpool-szurkoló elindult az 1989-es FA-kupa elődöntőjére, és soha nem tért vissza. Hillsborough nemcsak számunkra, de minden fociszerető számára tragédia. 22 éve nehéz feldolgozni, hogy meghalt 96 ember, akik nem tettek mást, mint bármely sorstársuk, vagy akár mi: szerették a csapatukat és szurkoltak neki. Nyugodjanak békében!
Most már tény, manchesteri csapat háromnál kevesebbel nem úszhatja meg az Anfieldet. Tegnap valami egész elmondhatatlan élményben volt részünk: egy első ránézésre kicsontozott Liverpool nem csak legyőzte a Cityt, de amputálta végtagjait, a maradékot ledarálta, és ott helyben, nyersen fel is zabálta. Carroll kettőt, Kuyt egyet vágott egy első csapattal kiálló, ám morálisan instabil és enervált City ellen. John Flanagan debütált, Spearing pedig élete meccsét játszotta Hajtás után az egekbe magasztalunk mindenkit.
Kevés visszataszítóbb csapata van a 21. század labdarúgásának, mint a Manchester City. Számomra – és ezzel jó eséllyel nem vagyok egyedül – minden mérkőzésük személyes és egyben elvi kérdés is, ugyanis ez a csapat nem csak tizenegy embert küld fel a pályára, hanem egy egész filozófiát, aminél nehéz hányingerkeltőbbet találni: “pénzzel a Jóisten is levadászható az égről – persze van az az összeg, amiért fent maradhat”. Hajtás után nekivetjük magunkat Manchester kisebbik csapatának, pontosabban a ma estének.
A Manchester City 2008 nyarán történő tulajdonosváltása óta nem sok jóval kecsegtet egy Liverpool-citeh párharc: egy épphogy megnyert mérkőzés, három dögunalmas darab és egy kínos vereség az elmúlt öt találkozó mérlege – sajnos ez a sorrend időrendben is. Hajtás után végiglépdelünk a 2008 ősze és 2010 nyara közti időszakon és megállapítjuk, hogy a sorminta kedvéért kell győznünk. Beharangozó a beharangozóhoz.
Ilyen béna, savanyú vereséget nem is tudom mikor láthattunk utoljára. De mégis: Hodgson regnálása alatt. Fel tudunk hozni pár mentséget, ami hosszú távon valamelyest megnyugtat majd bennünket, de a ma délutáni produkciót nem tudjuk megvédeni. Természetesen nem is akarjuk, mert amit láttunk, az egészen egyszerűen borzalmas volt. Hajtás után levonjuk a tanulságokat.
Két hét várakozás után végre elkezdődik a Premier League utolsó nyolc fordulója és a bajnokság még minden tekintetben nyitott: nincsen előre kihirdetett győztesünk, se biztos kiesők, ahogy a BL-helyekért is komoly harc folyik még. A Liverpool szempontjából reális célként egyedül az ötödik helyet jelölhetjük meg, ehhez viszont pole-pozícióba kell kerülni, hogy május 15-én már az EL-ről döntsön a Tottenham elleni hazai bajnoki – de legalább is 700 000 font sorsáról. Hajtás után összeszedjük, miért tartjuk ma a szokásosnál is fontosabbnak a győzelmet.