A tegnapi QPR elleni meccs volt a szezon utolsó meccse – amit egyébként megnyertünk -, de ez igazából senkit sem érdekelt. A PL idényt, melyben 8 szezonnál több pontot szereztünk. 9 ponttal növelve a tavalyi pontszámot, a szezont, melyben 71 gólt szereztünk (ennél csak egyszer sikerült többet), de ezt inkább meghagyom a szezont értékelőknek. A tegnapi nap Mr. Liverpool, Mr. Scouser, Mr. 23, azaz James Lee Duncan Carragher búcsúztatásáról szólt.
Jonjo Shelvey bizakodásra okot adó tehetségként érkezett Liverpoolba, majd pislákoló reménysugárként folytatta ott a klub modernkori történelmének legsötétebb hónapjaiban, hogy következő lépésként a kezdőcsapat környékére verekedje magát és két év kemény munkával megmutassa, hogy nem lesz több egy jobb közepes angol középpályásnál. Mindez leginkább azért frusztráló, mert néhány tulajdonsága alapján ő lehetne a következő Gerrard. De közel sem lesz az.
A fagyos januárban felforrósodott fiatal vs. tapasztalt átigazolás-politikai vita hevében joggal érezhetjük azt a fejünkben átsuhanó gondolatot, miszerint a játékosok, az edző és a tulajdonosok nem látják a fától az erdőt. A bizonyított, korban lévő sztárok és a nagy potenciállal rendelkező, törvényesen éppen csak inni tudó srácok mellett ugyanis megfeledkeznek azokról a harcedzett ex-vörös veteránokról, akiknek máig a Liverpoolért dobog a szíve és viszont, és akiket diszkont áron vásárolhatnának vissza azért, hogy azonnal Gary McAllister a négyzetennyi hatást mérhessenek a klubra. Cikkünkben összegyűjtöttük azt az öt játékost, akit a legszívesebben látnánk kifutni a pályára február 1-től. Újra. Együtt.
Képzeljük el, hogy Bob Paisley vagy Joe Fagan, miután befejezte liverpooli karrierjét, pár év szünet után leül a Chelsea kispadjára. Elképzelhetetlen, ugye? Márpedig valami hasonló történt szerdán, amikor Rafa elfogadta Szauron ajánlatát és elfoglalhatja Szarumán trónját.
Meglepőnek tűnhet, de amennyire látom, ennek ellenére a mi szurkolóink megértőbbnek bizonyulnak a lépést illetően, míg a Dinamó szurkolói szinte egységesen gyűlölettel vegyes masszív elutasítással fogadják. (Mondjuk, azt nem tudom, hogy lehet így szurkolni egy csapatnak, bár az én arcom is megnyúlna, ha teszem azt, José kerülne a kispadunkra…). És igen, értem, hogy RDM arrafelé nemzeti hős, egy darab vérükből, aki ráadásul elhozta végre a Szent Grált, amire oly sok pénzt áldoztak eddig, de ez az elementáris gyűlölethullám akkor is mellbevágó. És ezt a szent embert, aranyos jófiút lecserélik egy ízig-vérig scousernek gondolt managerre. Cinikusan persze lehetne azt mondani, hogy van az a pénz, amiért mindenkinek korpás a haja…
A jelenlegi Liverpool egyik legnagyobb problémája, hogy a csapat központi karaktere mentálisan alkalmatlan a vezető szerepére. Luis Suarez és a klub viszonyát most még fűti a lelkesedés és a bizalom, amennyiben viszont nem sikerül őt rendszer szinten tehermentesíteni, középtávon szomorú elválásba torkollhat a történet, elvesztegetve értékes éveket mindkét fél életéből.
Nem egyszerű ez a helyzet nekünk Pepe, elhiheted. Neked sem lehet az. Ez az időszak, amikor érezzük, hogy már nem olyan ez a kapcsolat kettőnk közt, mint amilyen régen volt. Amikor már az a fajta lelkesedés is mintha kezdene elmúlni, hogy majd közösen megoldjuk a problémákat, visszahozzuk a bizalmat és kiegyensúlyozottságot, aztán majd újra boldogok leszünk és megverjük a világot. Amikor már kezdünk arra gondolni, hogy lehet, jobb lenne a másik nélkül, noha tény, hogy egy ideig baromira hiányoznánk egymásnak. Hol van már a BL-döntő? Az egymás után kifogott tizenegyesek, az a rengeteg clean sheet? Az év Liverpool-játékosa, a Premier League egyik legstabilabb bástyája? Távol sajnos, a jelenünkre pedig egyre inkább csak a hibák, az idegesség és a szomorúság jellemző. Mindketten vastagon benne vagyunk, hogy eljutottunk idáig.
Azt hiszem, el kell oszlatnunk néhány tévképzetet. A Vörös fonat nem folytat boszorkányüldözést, sem lejárató kampányt a kapitányunk, Steven Gerrard kárára, nem rá mutogatunk, nem őt okoljuk az eredményekért. Nem okolunk senkit, mi jó korán felkészültünk arra, hogy nem lesz egyszerű az új kezdet. Korábban néhányszor már kitértünk arra is, hogy Gerrard nem illik ebbe a csapatba, a játéka nem passzol a Rodgers-féle játékhoz, ami lassítja az átállást az új filozófiára, hiszen egy lényeges eleme annak. Az történt, hogy felvetettünk egy egyáltalán nem új keletű problémát, kimondtunk eddig csak gondolt dolgokat. Hogy ez blaszfémia lenne? Ugyan már!
Steven Gerrard egy monumentális félreértés áldozata: a világ azt hiszi, ő egy jó vezető. Igazából egész jól megszokta már a szerepét, most már nem is igen változtatna rajta: tudja, mit kell csinálni, néha bíztatólag tapsolni, egy-egy „gyerünk”-öt benyögni (bár azt talán még mindig nem fejtette meg, hogy ezeket pontosan mikor is kell elsütni). Kezet fog a meccs elején mindenkivel (bíróval, ellenféllel, kabalával), sőt, az évek során a karszalag szorítását is megszokta. De továbbra sem érti, mit keres ott, ahová őt tették.
Szurkolói sírva vigadásunk egyik fő táplálójával, Stewart Downinggal kapcsolatban már sokszor leírtuk a tavalyi szezon során, hogy valami nem oké. Néha megpróbáltuk megfejteni, hogy mi nem oké, de nem jutottunk sokra, mivel jött egy újabb hétvége, sokszor egy újabb rengeteg problémát felvető Liverpool, benne egy ramaty Downinggal. A rodgersi hatalomátvétel izgalmas első heteiben azonban nézzük meg nagy totálban a karrierjét és keressük meg azokat a pontokat, melyekben jó lehet nálunk a továbbiakban. Mindenki megérdemel egy második esélyt.
