15 vs 15

Újabb mérföldkőhöz érkezett 38 meccses mókatúránk, melynek célja, hogy mi haladjunk át (legalább) negyedikként májusban a PL célegyenesének legvégén. Ellenfelünk az a Tottenham, akik szintén…



I’m back, Baby!

Nagyszerű napra virradtunk Béláim az Úrban, a nap süt, a madarak csiripelnek, délután pedig a Nose és a tehenészek bármit is játszanak, nem tudjuk úgy marketingelni, hogy az nekünk ne legyen jó.  Ami ennél is fontosabb, hogy tegnap úgy gatyáztuk meg a kedves Fulham nevű, nevezzük „labadrúgó” csapatot, hogy még én, fotóbolt artistaként megkoreografált printscreenjeim mögül verbális faszkorbácsot taktikai alapon rendre osztogató szívecském se találhat benne kifogást, úgy, hogy ne gázoljak a szőrszálhasogatás bűzös mocsárba legalább térdig (félek, hogy belelógna a varázsvessző, csak azért).
Gondolom ti is abban bíztok, hogy egy ilyen hülyére nyert mérkőzés után semmi másra nem pazarlom a karaktert, minthogy mélyre térdelve szeretgetem csapatunk teljesítményétek erőteljes nimbuszát, megúszva ezzel a vereségekkor szokásos taktikai elemzést és statisztika áradatot? Hát Lófaszt Pejparipa hengeres szervét.
Na jó, lássátok kivel van dolgotok, taktikával addig fogok csak foglalkozni, ameddig a meccs tartott, jelesül a 26. percig, különösen, mert egy olyan csapat ellen nem sok értelme van taktikai győzelemről beszélni, amit még a MU is 3-1-re vert (tizenegyes nélkül!!négy!).  Történt ugyanis, hogy BR elolvasta végre egyik nyájas levelemet és elengedte a 3-5-2-es hadrendet, felkarcolva inkább egy 4-2-2-2 szerű csapatot a pályára, bár annyit mindenképpen tegyünk hozzá, hogy ezt a Fulhamet 3-5-2-vel is simán vertük volna.
Ennek a 4-2-2-2-nek 2 nagy előnye volt (És igen, tudom, a Fulhamet vertük meg, értem, kérlek innentől minden gondolatom mögé fejben képzeljétek oda, hogy „igaz, ez csak egy gyenge Fulham volt”. 3-ra mindenki? Mehet? Köszönöm, elég).  Nyilván amellett, hogy a legjobb középpályásaink / támadóink közül mindenki a pályán lehetett, végre mi voltunk azok, akik dominálják a játékot, hozzánk kellett igazodnia az ellenfélnek, nem mi akartunk masszív védekezésből rohanni. Így a letámadás is tudott működni, illetve mivel a középpályán (Cou gyakori visszalépésének hála) megvolt az emberfölény, nem tudtak rajtunk úgy átrobogni, ezáltal nem a középső védőink voltak azok, akikre a labdaszerzés feladata hárult. Látszik ez a tisztázások számának drasztikus esésében, hogy jófejségből ne egy kibrusztolt 1-0-át, hanem egy szintén hazai pályán történt szintén 4 rúgott gólos győzelmet citáljak: A WBA ellen 3 CB összesen 19-szer tisztázott, most 2 összesen 8-szor. (Tudjuk, Fulham).  Másik fontos aspektusa ennek a taktikának, hogy újra volt fluiditás a csapatban, Cou és Hendó is a legváratlanabb helyeken tűnt fel, amellett, hogy Gerrard is rendszeresen fel tudott érni, nem volt olyan nagy rés a csapategységek között. Ami nekem legjobban tetszett, hogy ami a 3-5-2-nek egyik legfontosabb eleme, vagyis a wingbackek mozgása itt sokkal jobban működött (legalábbis az egyik oldalon). Hála annak, hogy Henderson is onnan indult, általánan befelé, sikerült egyrészt folyamatosan tartania az összjátéklot Glennel (akinek édesanyját innen is meleg szívvel üdvözlöm), másrészt a vele mozgó fullback mögött megvolt végre az a terület, amit Glen be tudott játszani, ezáltal az ellenfél védelme mögé kerülni.
A másik oldalon ez a játék annyira nem szuperált. Alyról tudjuk, hogy soha nem lesz jobb, mint a legjobb Enrique, de rosszabb sem mint a legrosszabb, egyfajta negrító Arbeloaként ügyködött a bal szélen. Még korábban, a  4-3-3 idején is jellemző volt, hogy asszimetrikusan vettek részt a támadásban a szélső védőink, gyanítom itt is az volt az utasítás, hogy amíg Glen fenntvan, addig nem mászkáljon sokat előre. Valamint az se utolsó szempont, hogy a jobbszélen ott volt Henderson is, míg bal oldalon Cou dícséretesen visszazárogatott, futásmennyiségben, illetve centrálisabb helyezkedése okán, nem lehetett hagyni, hogy Aly is tökig fel legyen tolva és az igazat megvallva nem is kellett.
Adott volt egy magabiztos, labda nélkül sokat mozgó és tényleg motivált csapat, mely miatt folyamatosan az ágyékunk környékén pulzáló mérhetetlen örümünket olyan elemek is elkezdték tarkítani, mely csak ahhoz hasonlítható, mint amikor reggel 6-kor inkább részegen mint másnaposan hazadülöngélve találsz egy fél pizzát a hűtőben, vagy amikor a Carte d’Or-os bödönben tényleg fagyi van és nem pörkölt. Én legalábbis azt hittem, hogy csak egy Ironman 3 szerű scifiben lehetséges, hogy egy CB (ráadásul Skrtel) gólt fejel.
Videó
Aztán jöttek tovább ezek szívet melengető megmozdulások, mint hogy Gerrard a 16-os előteréből végre úgy ugrat ki, ahogy azt tőle már régen nem láttuk, a Glennel előadott egyérintős összjátékok, Henderson olyan gólpasszt adott, hogy ha Messi lett volna a hátára írva, akkor amelett, hogy a CNN, CBS és az STD három napig ezen pörög, ezresével találtak volna  nyakkendőben a kilincshez allokált, folytogatós maszturbálás közben elhalálozott Hungaro-katalányokat. Innentől a meccs már nagyon sima volt, ami miatt külön jár a puszi mindenkinek a hasára, hogy most nem tettek úgy, mint a Palack ellen, és nem álltak le alibizni, vagy lazázni a második félidőre sem, létrehozva ezzel egy olyan 90 percet, amit innentől bárkinek betehetünk lejátszani, ha megkérdezik, ugyan miért is vagyunk Liverpool drukkerek.
Ám most, hogy megtöröltem a számat beszéljünk egy kicsit a mérközés mentális oldaláról is. Attól tartok hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy akkor fogunk csak ilyen teljesítmény látni a csapatunktól, ha előtte istenesen eldádáznak minket valahol. Tavaly is ez ment, a nagy gálákat mindig egy kiadós megaszopás előzte meg, így bár nem akarok olyan lenni, mint Faterom, akinek a legnagyobb dicsérete egy 5-ös vizsga / dolgozat után az volt, hogy „De az előzőt miért nem tudtad így megírni”, fel kell tennünk a kérdést, hogy akkor miért nem tudunk így játszani, ha előtte nem durrantottak be nekünk hátulról. Tullépve a Fulham játékminőségbeli problémáján, látszik, hogy 2 gólos előny tudatában annyival felszabadultabb, mosolygós, magabiztos volt az egész csapat, hogy szerintem azon kéne innentől dolgozni, hogy ezt a játékot a többiek ellen is hozzuk. Ugyanis az ellenfél 4-4-1-1 helyett I-K-A-R-U-S felállása okán könnyen lehett volna ez is egy brusztolós, anyázós, kapufarúgos, detöbbhelyzetünkvolt, de góltérdemeltünk meccs is.
És akkor nem marad más a végére, mint a pacsiosztás:
BR-nek  jár az első, úgy tűnik tényleg olvassa a Fonatot, mert amellett, hogy újra nagycsapatként játszatta kedvenceinket, olyan dolgokat is meglépett, amit korábban nem, de ildomos lett volna: Lecserélte Gerrardot (!) ráadásul nem a 95. percen hanem már a 60. környékén (!!!) illetve nem sokkal rá Sturridge-et is, lehetőséget biztosítva a 2. vonalbeli embereknek is, hogy bizonyítsanak.  Előbbiről még annyit, hogy bár remek teljesítményt nyújott, vele kapcsolatban is meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy ő lett a csapat békája. Értem ez alatt, hogy amikor a csapatnak jól megy, ő is jól játszik, amikor nem, akkor ő sem, olyan, mint egy létrán ugráló breki, csak ő nem a légnyomást, hanem a csapat pillanatnyi állapotát mutatja. Ez mennyire gáz vagy nem, mindenki döntse el maga, nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy lebaszom egy szétnyert meccs után, de csak motoszkál bennem Faterom vére: a nehéz meccseken kéne így játszani, főnök.
Következő pacsi boldog tulajdonosa Suarez, aki 2 gólja mellett még a 80. percben is úgy loholt az ellenfél védői után, hogy labdát szerezzen mint kutya a lökhárító után, hisztis, kicsit őrült, de a nyerniakarása előtt le a kalappal.
Akiknek viszont seggrepacsi jár, az Glen is Sturridge: Előbbi igazából nem játszott rosszul, sőt, 89 passz 92%-os pontossággal illetve 3 kulcspassz egy fullbacktől parádés, de ő tud ennél sokkal többet is. Ha meccsenként nem cselezne bele nagyképűen 3-4 emberbe, hanem inkább az egyszerűt játszaná, akkor a vállamon vinném körbe a városban, de mivel már 29 és nem úgy tűnik h meg lehet már nevelni, tartok tőle ezzel meg kell tanulnunk együtt élni. Utóbbi, Dannyboy volt az, aki lefelé eléggé kilógott a csapatból, 23 passz, 1 kaput eltaláló lövés az nudli, ráadásul 2 ziccert is túlcselezett, el kell felejteni ezt a meccsét és megtanulnia, hogy lehet olyan, hogy valakinek nem megy a játék, de ilyenkor több alázattal ki kell vennie a részét az összjátékból, vagy jobban Suarez alá dolgozni (If U know what I mean).
All in all, végre szó szerinti futball-élmény tanúi lehettünk, már csak azt kell elhitetni a srácokkal, hogy ezt meg lehet csinálni a PL 14 másik csapata ellen is (a többi meg addigra már mindegy is). Nem csak a srácoknak jár pacsi, hanem végre nekünk, Pool szurkolóknak is , én ezzel a zenével kívánok jó kézcsattogtatást (khm) a nap hátralévő részére mindenkinek.

Nagyszerű napra virradtunk Béláim az Úrban, a nap süt, a madarak csiripelnek, délután pedig a Nose és a tehenészek bármit is játszanak, nem tudjuk úgy marketingelni, hogy az nekünk ne legyen jó.  Ami ennél is fontosabb, hogy tegnap úgy gatyáztuk meg a kedves Fulham nevű, nevezzük „labadrúgó” csapatot, hogy még én, fotóbolt artistaként megkoreografált printscreenjeim mögül verbális faszkorbácsot taktikai alapon rendre osztogató szívecském se találhat benne kifogást, úgy, hogy ne gázoljak a szőrszálhasogatás bűzös mocsárba legalább térdig (félek, hogy belelógna a varázsvessző, csak azért).



SAS again!

…mondta az NBC kommentátora amikor Sturridge is meglőtte végre a jól megérdemelt gólját, és visszaállította a háromgólos különbséget. És igen, az SAS megint megcsinálta. De mindig meg fogja? Máté a beharangjában említette a csapat fejsúlyosságát, ami még a meccs előtt ütött szöget a fejemben, mert azért erősen túlzónak tartottam, hogy 2 embertől függ a csapat, de a meccs alkalmat adott arra, hogy érdemben vitába szálljak a kijelentéssel. Ha nem is az igazságtartalmával, de a végkövetkeztetéssel mindenképp.



Házhoz menni franciázni

 

A válogatott mérkőzések után jellemző csapatunkra, hogy visszafogott teljesítményt nyújtva abszolválja az aktuális bajnokit. Most se történt ez másképp, ez a meccs volt idén a második, ahol nem csak az újonnan felvett reaktív stílus, de komoly taktikai hiba is megágyazott a nem túl fényes eredménynek, ráadsul most a Southampton elleni meccsel ellentétben egy nagyon simán verhető ellenféllel szemben.

 



Összezavarodva

Dave Williams képeslapjaKötelező győzelemként harangoztuk be a vasárnapi találkozót, és meg is lett a három pont.

6 forduló után 2. helyen állunk a bajnokságban, 2009 óta nem kezdtünk ilyen jól, ég és föld (najó, valójában 8 pont) a tavalyi és az idei kezdet között a különbség.

Miért akkor a zavar? Egyáltalán van-e ok kételkedésre, aggodalomra?

Hajtás után pozitívumok és negatívumok sorjáznak majd.



Kötelező győzelem

 

A Southampton elleni meccs után nem gondoltam volna, hogy lesz olyan csapat, aki ellen ezzel a címmel lehet beharangozót írni, azonban nem csak a MU elleni mikiegér meccsen látott halványan már labdarúgásra emlékeztető sportmozgás-halmaz mondatja ezt velem. Ellenfelelünk nem más ugyanis, mint a Sunderland és szerintem nem nagy elvárás részünkről, hogy a mindenkori Liverpoolnak a mindenkori sereghajtót kötelező jelleggel klopfolnia kell, akár vannak sérültek, akár esik, akár van rajtuk sapka, akár nincs.
Tudjuk is le mindjárt a kötelező köröket:  A következő ellenfelünk 5 meccs után 4 vereséggel és 1 döntetlennel áll, olyan illusztris csapatok ellen vették torokra a harcipajszert mint a velük együtt szintén a kiesés elleni menekülésre predesztinált Fulham, Kristály Palack, illetve a valószínűleg középmezőny alján bóklászni fogó WBA ( igaz, ők legalább egy döntetlent össze tudtak szedni a Southampton ellen, mi meg ugye). Külön parádésnak gondolom, hogy 3 rúgott góljuk mellé (mondjuk pont mi ugráljunk 5-el) 11-et raktak nekik a zsákba, ami akárhogy is nézzük meccsenként legalább 2 c-vitamin bomba az arcra, így őszintén szólva ellenük a igazából a gólkülönbség javítás lenne az elvárható. Ennek a nagyszerű eredményhalmaznak is folyománya, hogy nem is oly rég megköszönték Mussolini Di Canio eddigi munkásságát, utódja az a McClaren, aki bár bajnok volt a Twentével 3 évvel ezelőtt, azóta olyan magas elvárásokkal bíró csapatokat sikerült beleállítani a földbe, mint a Nothingham Forest, a Wolfsburg és a Twente még egyszer. Ami talán minimális odafigyelésre adhat okot, hogy az evertontól szert tettek egy impozás méretű nigger állatra, nevezett Altidore-ra, ez ilyen típusú játékosok elleni védekezés nem tartozik csapatunk erős oldalai közé.
Fun fact: Nem csak Swanseaban, de itt is van beépített ügynökünk, itt teljesít szolgálatot ugyanis nagy kedvencem, Borini. Igazából azzal akartam viccelődni, hogy remélem beleírták a kölcsönadási szerződésbe, hogy ellenünk nem léphet pályára, annyira rettegek az ő gólérzékenységétől (HÁHÁ), de látva Dr. No játékát bízom benne, hogy ő is legalább annyival fogja segíteni csapatát, mint kopasz barátunk.
Ezzel a nagyszerű átkötéssel meg is érkeztünk az előttünk álló meccs igazi főszereplőjéhez, szeretett csapatunkhoz. A Southampton elleni kritikán aluli teljesítmény után (utólag jöttem rá, hogy sok más mellett azért külön nem is sikerült lecsesznem a csapatot ezen blog hasábjain, hogy ezt a kivételes meccset az Anfielden sikerült prezentálni) egy lényegesen jobb meccset láthattunk a mikiegérben pár napja. Kellett ehhez a közepesen félszarnál egy hangyafasznyival rosszabb MU, akiknek keretében bár nevekben nem tűntek gyengének, azért az én mércém szerint verhetőbb játékot hoztak mint a SA korábban. Sokat számított, hogy Gerrard és Lucas is érezte végre azt az extra motiváltságot, amit amúgy minden meccsen kéne, javítva így silány 45 ill 49 passz / meccs mutatójukat 59 ill 63-ra ami a csapat szintű összjátékon sokat dobott, lett ennek egyenes következménye a helyzetek számának látványos emelkedése.
Eluralkodott azonban sajnos egy folyamat, ami miatt mégis féltem kicsit csapatunkat: Ahogy szederbokor nagyszerű cikkében szintén rámutatott, fontosabb lett BR számára az, hogy nevek alapján a legerősebb keretet rakja föl a pályára, mint az, hogy az a 11 ember csapatként hogyan funkcionál. Ez a középpályán túl a támadók esetében a legszembetűnőbb, ahol bár nevek alapján a Sturridge – Suarez – Moses támadósor bizony gyilkos lenne, valójában annyira elszigetelődni látszanak nem csak egymástól, de a csapat többi részétől is, hogy az mostmár nem csak az összjáték, de az eredmény rovására is megy. BR nagy vagány volt, amikor előző szezon elején gondolkodás nélkül vágta ki Stu-t és az akkor még tényleg gyatra Hendót a csapatból mint macskát szarni,most viszont saját kedvenceivel ugyan ezt nem hajlandó megtenni.  Éppen ezért az alábbi lineup tartanám a legjobbnak, több okból:
KÉP
Először is BR szempontjából: Ha nem nyerünk, felteheti a kezét, hogy srácok, ezek a csereemberek, ennyit tudnak, ezért játszik Gerrard meg Sturridge állandóan. Erre két meglátásom lenne: Egyrészt volt egy teljes átigazolási ablakod, miért vettél olyanokat akiket nem lehet használni, másrészt ezért kellett volna a cseréket játszani a mikiegér meccseken, hogy formába kerüljenek és lássuk, hogy mire képesek mi is. Elvégre azért sóvárgunk mindig az után, aki nincs itt, mert azt gondoljuk a csere csak jobb lehet, aztán amikor meg játszanak, lehet mi is rájönnénk, hogy miért padoznak.
Másodszor a csapat egésze szempontjából. Nyilván a Sunderland ellen felesleges 3 védőt a pályán tartani (ennek ellenére fogunk, ide a bökőt), elkezdhetnénk megint ahhoz a sok mozgásos, sok passzos játékhoz konvergálni, ami miatt megszerettem BR-t. Wisdom lényegesen rosszabb védő, mint Kolo, viszont védekezésben remélhetőleg nem kell annyit nyújtania, ellenben támadásban mozgékonyabb, jobban tud területet nyitni, csak úgy, mint Henderson, aki végre b2b pozícióban onnan indulva akár a széleket is be tudná játszani. Aspas tudásban messze nem egy Sturridge, de összjátékban szerintem sokkal jobban meg tudná magát értetni Suarezzel, nem csak a közös nyelv, hanem a munkabírása okán, olyan nagyszerű szinergia lehetne köztük mint anno Kuyttel.  Alberto szerintem még lassú a PL sebességéhez, de az ő passzai egy (remélhetőleg) betömörülő Sunderland ellen sokat érhetnek, relatív komótossága, ha nem állunk neki megint rohanni (Gerrard nélkül miért is tennénk, senki nem vagdossa föl a labdákat) hanem elkezdünk megint sokat passzolni, nem lesz feltűnő.
Szerintem látszik, hogy az összes változtatás, amit eszközöltem arra irányult, hogy több zongoracipelő legyen a csapatnak, mert a sok karmester (vagy magát annak gondoló egyén) a mostani csapatban a széksorok között bizony egymás lábára lép, nem kiegészíti, inkább kioltja egymást. Arról nem is beszélve, hogy worst case scenario-ként ha a 70. percben is 0-0, akkor nem egy fásult, hanem egy győzni akaró, a kapuhoz közelebb játszó Stevie léphetne pályára és talán újra megcsodálhatnánk azt a nagyszerű pillanatot, amit annyira régen láttunk, hogy kapitányunk egy 30m-ről elküldött föld-levegő rakétával menti meg a seggünk, adva ezzel neki plusz motivációt és magabiztosságot a többi meccsre.
Nem tudom, hogy mivel fog minket meglepni BR ezen alkalommal, a 4 védős horror után én már nem lepődöm meg semmin, de egy valamit leszögeznék: Lehet itt fogni a kapufára, a sérültekre, a formánkívüliségre, de ez a Sunderland ezzel az eredménysorral, ezzel az edzővel az a csapat, akiket bele kell tudnunk dózerolni a pályába. Ha ezt nem tesszük, akkor javaslom a teljes keretnek BR-el együtt, hogy a melwoodi edzőközpontban összegyűlve, nyugodtan, halk meditációs muzsika mellett a nyiló lótusz jógapózt zsugorfejállásból felvéve bassza szájba magát gondolkozzon el az életén

A Southampton elleni meccs után nem gondoltam volna, hogy lesz olyan csapat, aki ellen ezzel a címmel lehet beharangozót írni, azonban nem csak a MU elleni mikiegér meccsen látott halványan már labdarúgásra emlékeztető sportmozgás-halmaz mondatja ezt velem. Ellenfelelünk nem más ugyanis, mint a Sunderland és szerintem nem nagy elvárás részünkről, hogy a mindenkori Liverpoolnak a mindenkori sereghajtót kötelező jelleggel klopfolnia kell, akár vannak sérültek, akár esik, akár van rajtuk sapka, akár nincs.