A legújabb Suárez-balhé elgondolkodtatott, hogy mit is jelent tulajdonképpen a Liverpool Way? Nem tudnám pontosan meghatározni, hogy teljesen őszinte legyek. Nem is lehet, hiszen szerintem…
Ugyan hivatalosan csak július elsején nyit az átigazolási piac, de ettől függetlenül a pletyka/hír áradat dübörög ezerrel. Heti átlag 15-20 játékos érkezése kerül szóba (eszement nagy szám). A nyár két folytatásos sagája (Suárez, Pepe) folyamatosan hozza a „meglepőbbnél-meglepőbb” fordulatokat. Szerencsések vagyunk, mert a kiejthetetlen nevű örménnyel már háromra nőtt ezen elhúzódó idegőrlő sztorik száma. A máskor megbízható források transfer időszakban teljesen használhatatlanok, repkednek az (ál)információk. Nem szeretem ezt az időszakot. Rövid kis dühöngésem után térjünk rá a mai poszt témájára. Hónapok pletykái után tegnap hivatalossá vált. Leigazoltuk Luis Alberto Romero Alconchel-t, aki ezzel a csapat második hivatalos érkezője a nyáron, mivel Iago Aspas papírjaival gond van (értsd: kavarás van a körül, hogy ki vághatja zsebre az átigazolás ügynöki díját). Brendan mostanában arról beszélt, hogy 20 gólt akar hozzá adni a kerethez, ennek szellemében érkezett az új fiú. Nagyon az ablak elején vagyunk még, rengeteg a lehetőség, a bizonytalanság, ami megnehezíti az igazolás értékelését. Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy megpróbáljak, valami okosat mondani róla.
Az idei szezonban Brendan Rodgers vezetésével a Liverpool visszatért a tiki-taka pass and move játékfilozófiához, mely jellemezte történelmének legsikeresebb korszakában Shankly-től kezdve a 90-s évek végéig. A 70-s 80-s évek világverő csapat játékának alfája és omegája. Ez a játékstílus az igazi Liverpool Way. A klub DNS-be olyannyira beleépült a pass&move, hogy 1996–ban a keret tagjai John Barnes vezetésével dalra fakadtak a témában.
[youtube https://www.youtube.com/watch?v=X9Bl4gLsfMY?feature=oembed]
A tovább mögött az idei szezon legszebb passzjátékairól videó válogatást találtok.
Öt év nem kevés idő az ember életében, legalábbis ha belegondolunk, hogy öt évvel ezelőtt mi töltötte ki a mindennapjainkat, kikkel lógtunk, kivel jártunk és milyen cuccokban jártunk, nosztalgikus képek villanhatnak be. Egy futballklub életében is sok idő öt év, rengeteg puzzle darabka kicserélődik alatta. Ha viszont a Liverpoolt nézzük, a 2007-es szezonkezdethez képest mintha két külön csapatot látnánk annyi kapoccsal, hogy ugyanott van a stadion, a szín nem változott, és Steven Gerrardnak hívják a kapitányt. Pörgessük vissza ezt az öt évet a színünk, közelebbről a mezeink alakulásának szempontjából; egyrészt azért, hogy feledhessük egy kicsit a felemás jelenlegi szezonkezdetet, másrészt pedig azért, hogy felidézzünk a szereléseinken keresztül pár szép emléket.
Bizony, vannak olyan sajnálatra méltó szurkolótársaink, akik már most Brendan Rodgers lemondását követelik, a csapat eddig mutatott – mellesleg teljeséggel irreleváns – játéka alapján, vagy csak úgy, mert ők ilyenek. Magyarázat? Tájékozatlanság, zsémbesség, szektásság és fekete lyukat megszégyenítő sötétség, esetleg az amerikai tulajokkal szemben fennálló kibékíthetetlen ellentét. Ugyanazokkal a tulajokkal szemben, akiknek az első választása a posztra egyébként Kenny Dalglish volt. De most nem a tulajokkal, vagy a választásukkal foglalkozunk, hanem elhelyezzük a Vörös fonatot a Rodgers-rendszerben, a Rodgers-rendszert a futballuniverzumban, rodgersoutozó orkokat pedig egy távoli galaxisban.