Van egy ősi, dakota közmondás, (melyet még egy sámán hagyományozott az utókorra) miszerint „ha nem rúgod a hálóba a labdát, nem fogsz gólt lőni”. Sajnos a nagy bölcsesség mögött valós tartalom rejlik: Suarez lendületes megindulásai, félelmetes szabadrúgása, Skrtel fejese, vagy Kuyt lövései egyaránt megkímélték a Wigan kapuját. Gerrard és Meireles kettős hiánya megmutatta, hogy a középpályán bizony komoly problémák merülhetnek fel nélkülük. A lelkünk sötét bugyraiban viszont tudjuk, hogy igazságos eredmény született ma délután az Anfielden. Csüggedésre azonban nincs okunk, legfeljebb a bosszankodásra.
Még a Liverpool-mez is vörösebb, mióta King Kenny visszatért, sőt újabban már egy hazai meccstől sem csináljuk össze magunkat. A Wigan csupán saját töketlenkedése folytán volt képtelen mind a három pontot begyűjteni ellenünk novemberben, igaz, akkor Hodgsonnal, Konchesky-vel és a 4-4-2-vel súlyosbított helyzetben lépett pályára a csapat. Akkor egy feltámadásnak tűnő sorozatot tört meg Roberto Martinez társasága, reméljük ezúttal kevesebbre futja. Hajtás után sérültekről, formákról és hasonló okosságokról mesélünk.
Igazából egy kérdés motoszkált bennem egész végig: hol volt ez a Liverpool fél évig? Felfoghatatlan, mennyire megváltozott itt minden egy hónap alatt. Ilyen masszív védekezést és ilyen akarást időtlen idők óta nem láttunk. A meccs maga nem volt épp egy élvezhető darab, de ez éppenséggel a bravúros védelemnek is betudható, ami olyan hidegvérrel és effektivitással csinálta ki az amúgy roppant impotens kedvében levő Chelsea-támadásokat, hogy mi nem is tudunk mást mondani, mint Stamford brigde-i szurkolótársaink: torres, what’s the score?
És most már tényleg utoljára szeretnénk beszélni fernando torresről (csupa kisbetűvel), mert bármennyire is jól esik minden verbális rúgás a spanyolba, minket is fáraszt ez a téma. Arról nem beszélve, hogy abba a hamis tudatba ringatja ellenfeleinket, miszerint nem tudunk túllépni a spanyolon. Közelítve a délutánhoz: akárhogy is nézzük, a Stamford bridge-i kirándulások bizony nem épp a dal-móka-kacagás tengelyen mozognak, ugyanez diplomatikusan fogalmazva: a háborút nem itt kell megnyernünk. Hajtás után nagyon beharangozunk.
Kicsit megkésve ugyan, de kielemezzük a tegnap látott, már-már szórakoztatónak mondható kilencven perc történéseit. Röviden és tömören a tegnap tanulsága: Luis Suarez nem kispályázik. Kevés focista lő a 18., vörös mezben eltöltött perce után gólt úgy, hogy csereként áll be. Hajtás után egy meglepő formáció, egy álomszerű debütálás és egy-két kiemelkedő teljesítmény történetéről mesélünk.
Az első mérkőzés Torres nélkül. Kíváncsian várjuk, hogy mit hoz az anfieldi paradigmaváltás, elvégre egy hosszú ideje meghatározó figura távozott a klubtól. Torres egyfelől hatalmas veszteség, mert egy zseniális csatárral lett most kevesebb, de ugyanakkor remek ugródeszka is: eljött az idő, amikor a Liverpool végre megmutathatja, mit kezd egy fejben régóta máshol járó kulcsembere nélkül. Hajtás után pár gondolat következik a ma estéhez.
Nem úgy és nem azért, de sajnálnunk kellett ezt a Fulhamet. Sajnálnunk azért, mert simán megérdemelték volna az egyenlítést, de az ikszet mindenképp. Az év legnevetségesebb gólját produkálva mégis miénk a három pont, ami a soha nem látott hetedik helyre lőtte előre a Liverpoolt. Van itt még mit csiszolni (sőt szinte egy nagy polírszakkör ez az egész), de sok területen tegnap is történt javulás. Hajtás után megvizsgáljuk a tegnap estét.
Már előre sajnálnunk kell a Fulhamet: nem kétség, hogy ma egy irgalmatlan zakóba néznek bele. Gerrad visszatért, Torres (fejben) visszatért, Kenny visszatért, a csapat bízik magában, a Fulham pedig nagyjából azóta képtelen épkézláb teljesítményt nyújtani, mióta hőn szeretett Hodgsonunk átpártolt hozzánk. Mi pedig csak ennyit tudunk mondani, Hrabal szavaival élve: „Maradtatok volna otthon a seggeteken…” Hajtás után arról regélünk, miért lesz ma nagyon rossz a Fulhamnek, valamint egy bekezdés erejéig megemlékezünk az átigazolási nagy semmiről.
A szezon második idegenbeli győzelme, amellyel végre King Kenny is elégedett lehet. Rengeteg jót tudunk mondani a csapatról, de főleg egyénekről, akik – úgy tűnik – Dalglish érkezésével végre sarkukra álltak. Egy borzasztó sorozat ért ma véget, illetve hiúsult meg. A meccs embere címre a kapuban kősziklaként álló Reina, a pályát széltében-hosszában bejátszó Meireles és a rég nem látott hévvel küzdő Torres megosztva veheti át. Három gól, három pont, hajtás után erről regélünk – és arról, hogy hol kell változtatni.