vörösfonat
Nem vártuk a tegnap esti Capital One Cup fordulótól, hogy Ian Rush tengerkék szemei könnybe lábadnak tőle, és sejtésünk szerint nem is történt ilyesmi. Ugyanakkor játszottunk egy korrekt meccset a több mint korrekt West Bromwich Albion ellen, és tovább jutottunk a következő körbe. Hátrányból fordítás, remek akció végén szerzett győztes gól, kiváló Assaidi és Coates. Ezeken a sarokpontokon túl mondjuk nagyrészt unatkoztunk, de az már mostanra is mellékes.
29 kapufa 38 Premier League meccsen, ez volt a Liverpool tavalyi mérlege. Ligatörténeti rekordot ért, ráadásul idén is szépen gyűjtjük őket. Mindez valóban annyi léc, amennyit még Alberto Tomba sem látott minden nap fénykorában. 29, mely számra rögtön el lehet kezdeni fantáziálni, hogy ha csak a harmada biztosan bemegy, a többiből meg ennyi és annyi jó helyre pattan vissza vagy behátazza a kapus a kapuba, akkor úgy behúzzuk a negyedik helyet, hogy Redknapp magától mond le szégyenében a Tottenhamnél márciusban. Felejtsük el! Minden kapufának nulla gól az értéke, így pontosan ugyanannyit ér, mint a stadionból kirúgott szabadok. Mindemellett komoly mentális problémákat is felvetnek a Liverpool támadásaiban, amiket aggasztó jelnek kell felfognunk. A kapufa nem azt jelenti, hogy minden rendben van csak nincs szerencsénk. A kapufa azt jelenti, hogy a lényeg nincs rendben.
Nyakunkon az Európa Liga, mely sorozat megítélése finoman szólva is megosztott a Liverpool családján belül, beszéljünk játékosról, vezetőségről, klubsajtóról vagy mezei szurkolókról. Vannak akik szerint remek dolog volna, ha Steven Gerrard emelhetné a magasba a kupát egy jövő májusi éjjelen Amszterdamban, mások nice to have-ként tekintenek rá, ami leginkább csak a fiatalok rutinjának tesz jót, illetve szép számmal akadnak olyanok is, akik cikinek és feleslegesen fárasztónak érzik az ott való szereplést, és légszívesebben az első meccs félidejében kiesésnének. Ezek között a gondolatok között szeretnénk egy kicsit rendet tenni, hogy helyre kerüljön a fejekben az Európa Liga súlya, a nemzetközi helyzetünk és az egónk.
A Liverpool 2:1-es összesítéssel bejutott az Európa Liga csoportkörébe a Hearts ellen, amit leginkább egy megkönnyebbült pipával tudunk elintézni magunkban. Az idegenbeli karcsú győzelem után a hazai döntetlent is kipipálhatjuk ellenük, igaz a meccs képe alapján csak részben megkönnyebbülten. A Rodgers-játék szervezettségéből és dominanciájából szép darabot láthattunk egy fürge, de mérsékelten tehetséges csapat ellen, a szezon eddigi legnagyobb problémája viszont ismét erősen kijött: nehezen tudunk az akciók végére eljutni, azokból helyzetet teremteni és – ne adj Isten – gólt szerezni. Részletek a hajtás után.
Öt év nem kevés idő az ember életében, legalábbis ha belegondolunk, hogy öt évvel ezelőtt mi töltötte ki a mindennapjainkat, kikkel lógtunk, kivel jártunk és milyen cuccokban jártunk, nosztalgikus képek villanhatnak be. Egy futballklub életében is sok idő öt év, rengeteg puzzle darabka kicserélődik alatta. Ha viszont a Liverpoolt nézzük, a 2007-es szezonkezdethez képest mintha két külön csapatot látnánk annyi kapoccsal, hogy ugyanott van a stadion, a szín nem változott, és Steven Gerrardnak hívják a kapitányt. Pörgessük vissza ezt az öt évet a színünk, közelebbről a mezeink alakulásának szempontjából; egyrészt azért, hogy feledhessük egy kicsit a felemás jelenlegi szezonkezdetet, másrészt pedig azért, hogy felidézzünk a szereléseinken keresztül pár szép emléket.
Volt nálunk egy kemény férfi. Olyannyira kemény volt, hogy kicsit bohózatba is illet, ahogyan hétvégéről hétvégére nekiment az angol bajnokság hegyomlás védőinek, holott alig több mint 170 centimétert kapott a teremtőtől, pontosabban egy walesi apától és anyától. Nem játszott nálunk sokat ez a férfi, hisz benne volt már a korban, viszont amikor játszott, sokszor minden csak róla szólt.
Valószínűleg az járt a legjobban tegnap este, aki egy jól sikerült randit követően, alapjáraton happyn nézte meg otthon a végeredményt és nyugtázta a történteket. Jóval rosszabbul érezhettek magukat ennél azok, akik végignézték az FC Gomel – Liverpoolt, ami kevés örömtelit nyújtott azon a tényen túl, hogy Brendan Rodgers 1:0-s idegenbeli győzelmet hozott le első tétmeccsén. Bágyadtság, kérdőjelekkel teli középpálya, pár reményteli részlet és mindenekelőtt szerencse jellemezte a beloruszi másfél órát.
Úgy hívják őket, hogy FC Gomel. Első gondolatra talán egy feltörekvő dél-amerikai klub, vagy egy főleg pénzmosási szándékokkal összeverbuvált svájci középcsapat ugorhat be erről a névről. Egyik sem talált. Az FC Gomel Fehéroroszországból érkezik, javarészt helyiek és oroszok alkotják, a 3-4. hely környékén szoktak végezni a beloruszi Premier League-ben, nyaranta mennek egy-két kört az európai kupaselejtezőkön, illetve valami labdát tartó kecskeszerűség a logójuk, várfallal. Az Európa Liga selejtezők harmadik szakaszába egy macedón csapat 2-1-es legyőzésével jutottak, így értek a Liverpoolig. Nehéz volna bármit mondani róluk azon túl, hogy nem kéne problémát okozniuk nekünk.
Szurkolói sírva vigadásunk egyik fő táplálójával, Stewart Downinggal kapcsolatban már sokszor leírtuk a tavalyi szezon során, hogy valami nem oké. Néha megpróbáltuk megfejteni, hogy mi nem oké, de nem jutottunk sokra, mivel jött egy újabb hétvége, sokszor egy újabb rengeteg problémát felvető Liverpool, benne egy ramaty Downinggal. A rodgersi hatalomátvétel izgalmas első heteiben azonban nézzük meg nagy totálban a karrierjét és keressük meg azokat a pontokat, melyekben jó lehet nálunk a továbbiakban. Mindenki megérdemel egy második esélyt.
