Egykori kedvencünk, Steve McManaman, aki ugyan megosztja a szurkolókat a bosmanos távozása miatt, de aki előtt a Vörös fonat szerkesztősége egy emberként borul le, ma…
Mivel az Adidasnak a klub szponzorálása nem ért meg annyit, amennyit kértünk tőlük (állítólag nem vagyunk annyira jók), hagytuk őket, és az amerikai Warriorral kötöttünk…
Már régóta tervezem a posztot a játékunkról, a játékunk hiányosságairól, a játékunk osztályozásáról, de lassan már annyi módon és eszközzel támasztja alá a csapat az ide tervezett észrevételeket, hogy szinte kezd fölöslegessé válni ez a bejegyzés. Aki kritikus szemmel nézi a Liverpool meccseit, és el is gondolkodik azon, hogy mi lehet a probléma, előbb-utóbb vélhetően rájön arra, hogy elképesztően egydimenziós a játékunk, azt csináljuk, mint a kis- és középcsapatok, igaz, ezt sokkal jobban.
Lassan vége a naptári évnek, amit valamilyen módon illendő befejeznünk. Nem fogunk komolyabb posztsorozattal évzárni, egy visszapillantó poszt várható majd a későbbiekben TheScousertől, illetve most lerendezem az új fiúk kérdését, ugyanis annyi új arc érkezett hozzánk 2011-ben, hogy érdemes az ő teljesítményükkel önálló bejegyzésben foglalkozni. Valahogy senkiről sem tudtam negatív képet festeni, még Carrollról se, de tényleg, ami nem azt jelenti, hogy elájultam volna a teljesítményüktől, viszont mindenkiben látom a lehetőséget, mert az ember nem más, mint lehetőségek halmaza.
A rasszistázós botrány után jön az újabb, Luis ugyanis a meccs után az őt csalózással cukkoló Fulham-szurkolóknak activityzte el a véleményét:
Nem néztem meg a meccs előtt, hogyan adják Torres vagy Meireles győztes gólját, de nyilvánvalóan jóval alacsonyabb szorzóval lehetett megtenni, mint Glen Johnson három pontot érő dugóját. Mindig benne van a gólveszély az előretöréseiben, de az ilyen szituációkból kialakuló helyzeteknek eddig csak töredéke csúcsosodott ki gólban. A legjobbkor, igazi ordibálós, katartikus idegenbeli győzelem.
Minden idők egyik legjobb nyak nélküli futballistája nagyon fincsi dugót helyezett el Rune Almenning Jarstein (ez egy gyönyörű norvég név) kapujában – ez volt a…
Közvetlenül azelőtt így nyomta a Kop, hogy rászokott a You’ll Never Walk Alone-ra. Ilyen tényleg nincs máshol, Merseyside.
Roy Hodgsonnal ezt a meccset elvesztettük volna, mert nem elég, hogy a mi padunkat és csapatunkat az öreg elviselhetetlen terhe nyomta volna, de ugyanez a hatalmas fék felszabadult volna a másik oldalról. A viccet félretéve szerencsénk volt, mert korán vezetést szereztünk, utána pedig a csapatnak fekvő játékot játszhattunk, és szerencsénk volt, hogy ezúttal nem bosszulta meg magát az a rengeteg elbénázott helyzet, amely ezeken a meccseken mindig iszonyatmódon szokott büntetni.