Egy ötgólos siker után nem túlzás azt állítanunk, holnap délután is győzelmet várunk a csapattól. Ugyan a mérkőzés valós jelentősége csak este fél kilenc körül mérhető majd fel (körülbelül ekkor fog véget érni a Chelsea-Tottenham), mi mégis nekivágunk egy korai beharangozóval. Decemberben megaláztak minket Newcastle városában, a Liverpool azonban sokat változott azóta: az Anfield újra bevehetetlen erőd, a hazai pálya újra garancia. Hajtás után a szokásos múltidézés és esélylatolgatás következik.
A Liverpool – Birmingham találkozót nézve azon gondolkodtam, vajon kit kell lecserélni ebből a gépezetből? Egyáltalán szükség van-e új arcokra a Liverpool keretében (hisz olyan simán rúgtak ötöt a McLeish-éknek)? A válasz határozott igen. Hajtás után tovább boncolgatjuk az előttünk álló nyarat, a múltat, kreativitást, de legfőképp a középpályát, ahonnan 2009. augusztus 5. óta hiányzik valaki.
Hihetetlen, de alig négy hónap alatt a reménytelenség sötét bugyraiból, az agónia végtelen pusztáiból visszarángatott minket egy ember, akiről sokan úgy gondolták, túl sokat volt már távol a modern labdarúgástól ahhoz, hogy egy ekkora volumenű csapatot irányíthasson: Kenny Dalglish durván 100 nap alatt bebizonyította, a kritikák alaptalanok voltak. Hajtás után öt videó következik, amelyek az őáltala épített Liverpoolt dicsérik.
Egészen 2009 szeptemberéig kell visszamennünk, hogy egy ötgólos (abban az esetben hatgólos) sikert találjunk a Liverpool neve mellett: King Kenny nemcsak megtörte, de egész egyszerűen megfordította az birminghami döntetlenek átkát. A mérkőzés talán egyik legnagyobb üzenete pedig az, hogy eljött az ideje Kenny Dalglish kinevezésének. Hajtás után válaszolunk a miértre.
Mivel rövid matekozás után arra jutott a háttérteam (azaz Audrey, Donnelly és Én), hogy egyikünk sem tud összefoglalót írni – a beszámoló hiánya pedig a tér-idő kontinuum összeomlásával fenyegetne -, úgy döntöttünk, rendhagyó módon írunk arról, ami még meg sem történt – természetesen több befejezéssel számolva. Hajtás után egy szakajtónyi írást szabadítunk rátok, amiben a kocsmafilozófus mondja el véleményét a látottakról.
Véget nem érő szitokáradatot lehetne összeállítani a Birmingham City játékstílusáról (favágó, darabos, veszélyes, kíméletlen, a fair playt csak hírből ismerik), de egyet nem tudunk tőlük elvitatni: hét mérkőzés óta képtelenek vagyunk föléjük kerekedni. Miért lenne fontos most megtörni ezt a kellemetlen hagyományt? Hol járnak a riválisok? Hajtás után mindenre választ adunk.
Miközben a King Kenny a pályán bűvöli ellenfeleinket, Comolli pedig afgán menekülttáborokat kutat fel a jövő tehetségeit keresve, addig John W. Henry és a Liverpool…
Természetesen mindig nagyobb kedvvel beszélünk esetleges igazolásainkról, mint a távozókról, de öt fordulóval a vége előtt már kezd körvonalazódni, kiktől is fogunk megszabadulni a nyáron: elképesztő, de főleg azoktól, akiket egy évvel korábban leigazoltunk. Hajtás után végigzongorázunk Hodgson 6+1 szerzeményén, akik közül egyedül Meireles nevét tudjuk pozitívumként felhozni.
Vasárnap ismét csak intett, megcsóválta a fejét, majd kényelmesen leült a földre. Reina kirúgta a labdát (valószínűleg már tudta, miről van szó) ő pedig – kezét a bal lábán pihentetve – lesétált a pályáról. Fabio Aurelio egész karrierje két véglet között mozgott: isteni zsenialitás, és súlyos sérülések. Egy hatalmas tehetség bezárva egy átkozott, gyenge testbe.