Eltelt tehát közel 60 év kedvenc klubunk alapítása óta. 5 bajnoki cím, számos elhasznált manager, glóriák és bukások, menny és pokol. Mint kiderült, nem George Kay lett az a manager aki elsőként vezeti FA-kupa győzelemre a Liverpool FC-t. A másfél évtizedes bizalom ugyan az Arsenal elleni elvesztett döntő után sem rendült meg számottevően, viszont eddigre nem volt már fiatal, és egészsége sem engedte tovább, hogy a kispaddal járó feszültségnek tegye ki magát, 1951-ben lemondásra kényszerült. Valami megtört ekkor a Liverpoolban. Tény, hogy a helyére kinevezett Don Welsh egy a zenitjén már túl lévő csapatot vett át, de a First Divisionből való kiesés, és a hiábavaló próbálkozás a visszajutásra az állásába került. 1956-ban rúgták ki, ő lett az első manager aki erre a sorsra jutott a csapatnál. Érdekes, hogy így is 5 évet kapott, a mai Premier League-ben távolról sincs ennyi ideje egy sikertelen edzőnek a próbálkozásokra.
A Liverpool FC az 1910-es évekre letette tehát a névjegyét az angol futballban. Bajnoki győzelmek, derbi-diadalok, sikeres managerek, megállíthatatlan gólgyártók és a korszak kapus istene. Mi a mennydörgőset kívánhattak volna még a Mersey-parti dokkmunkások? Naná, hogy azt ami még nincs meg. Valószínűleg senki sem gondolta, hogy a következő rettentő hosszú 4 évtized ennek az álomnak a hajhászásával fog eltelni… Az FA-kupa… Na, az még nagyon kellett volna…
1892! Ennyi idő távlatából baromi nehéz elképzelnünk vajon mi is játszódhatott le a XIX. század végén társadalmi és kulturális szempontból, de annyi bizonyos, hogy rendkívül izgalmas korszaka volt az emberiség modern kori történelmének. Az ipari forradalom lecsengett, az ember kényelmére alakította a hétköznapi életét. Az elegancia és a díszítettség uralkodik az
európai divatban, a tehetősebbek négykerekű önjáró szekereken pózolnak a macskaköves nyugat-európai fővárosi utakon a hatalmas méretű kezdetleges állókép-rögzítő masinák előtt. Nem, nem volt “share” billentyű rajtuk…!
Team of all Macs – A kackiás bajusz szponzoti előírás
Ahány ország, annyi különböző szurkolói kultúra. Az afrikaiak vuvuzeláznak, a törökök a stadiont gyújtják fel, az olaszok zászlóerdőt állítanak, az angolok meg a fentiek stadionból való kitiltása miatt egyszerűen csak énekelnek. De azt mindenkinél jobban. A Liverpool-szurkolók pedig az összes többi angol csapatnál egyértelműen jobban, sokszínűbben, és főleg, mindenkinél sokkal többet énekelnek.
Kicsit hiánypótló is ez a bejegyzés, hiszen ebben a témában egyedül donnelly, nem éppen mai bejegyzését tudnám csak felemlíteni, valamint audrey-nak a bemutatkozó posztját, szóval kicsit hiányosak vagyunk ezen a téren, pedig a Liverpool-t nem (csak) a történelme tette azzá, ami, hanem a szurkolói, és a szurkolás legnyilvánvalóbb kifejeződése, az éneklés.
A hiánypótláson túl ez a poszt egy kicsit felvezetésként is szolgál a United elleni meccsre, hogy legyen mit üvölteni vasárnap együtt a Magyarban, vagy otthon a tévé előtt. Hosszú lesz.
Az alábbi szépen megfogalmazott kommentre a szerdai meccs után akadtam. A szerzője Mihail Vladimirov, a tomkinstimes egy állandó szerzője, általában a mérkőzések taktikai elemzését végzi. Tőle szokatlanul, ez egy erős pátosszal megírt hozzászólás, néhol szerintem az indokoltnál sötétebbre festett színekkel ecsetelve a jelenlegi helyzetünket. Lehet számos ellenérvet is sorakoztatni a benne foglaltakkal szemben (6 hónap után ez még korai, a Barca van Gaal idején 1998-ban nagyjából itt tartott, nem ennyire végletes a helyzet, nem maradunk le örökre, stb.), de nagyon szép megfogalmazása olyan aggodalmaknak, amely az elmúlt években minden Liverpool szurkolót kisebb-nagyobb mértékben osztott. (A kép forrása: liverpoolfc.com)
Emlékezzünk vissza, mikor volt utoljára olyan nyarunk, mint a mostani! Amikor semmilyen valódi elvárásunk nem lehetett a Liverpool következő idénye felé. Amikor nem az volt a nyáresti fröccsözések kimenetele, hogy a második házmesterünk után sima Top 4-esek, a harmadik felénél pedig bajnokok leszünk tíz hónap múlva, és ezt hangosan hangoztatjuk is a társaságban. Amikor nem, hogy nem lessük epekedve a világ legtehetségesebb játékosainak lehetséges ideigazolásait, de még a messze nem legtehetségesebbeknél is simán belenyugszunk, ha a Spurst választják helyettünk. Amikor tippelni sem merünk már, hogy hányadik helyen végzünk a Premier League-ben. Ez ugyanis a helyzet 2012 nyarán. Nem feltétlenül baj ez mondjuk.
Igaz, ebben a forróságban nincs szükségünk szívmelengetésre, de hát mi már csak a múltba révedésbe fogunk egyszer belepusztulni, úgyhogy ez is simán belefér. Dave Kirby drámaíró nagyszerű verse (és az ahhoz készült slideshow) még a legkeményebbnek is képes összeszorítani a torkát. Azért én rakom ki, mert átküldtem a többieknek mailben, és ők még a könnyeiket nyelik. (Kommentben úgyis letagadják majd.)
Már hosszú ideje kész volt ez a poszt, csupán a megfelelő alkalomra vártam vele, amit el is hozott a Stoke elleni, kissé lelombozó szombati döntetlen. Nehéz egy ilyen savanyú eredmény után azt mondani, hogy nyugalom, rendben van itt minden. A most következő bejegyzés nem arra keresi a választ, hogy miért rossz a helyzetkihasználásunk, sem arra, hogy kit kellene venni, vagy épp eladni. Sőt, nem is keres választ. Csak kijelenti: nyugalom, rendben van itt minden.
Közvetlenül azelőtt így nyomta a Kop, hogy rászokott a You’ll Never Walk Alone-ra. Ilyen tényleg nincs máshol, Merseyside.