vörösfonat
Vannak a focinak olyan káros melléktermékei, amelyek pusztán abból a tényből fakadnak, hogy a játékot emberek játszák. Ilyen melléktermék az elkésett becsúszás, a kirakott könyök, a visszarántás, a mezrángatás. Elfáradunk, néha dühösek vagyunk, néha saját hiányosságainkat leplezzük. De minthogy ezek csak mellékesen megjelenő cselekvések, nem építünk rájuk taktikát.
Esélyekről beszélni idén a Premier League-ben olyan, mint kartográfusként dolgozni a harmincéves háború idején: naponta lehet revizionálni a tegnapi elképzeléseket. Nevető hatodikként viszont megvan az a jó tulajdonságunk, hogy ha épp nem ver meg senki senkit, nem mond senki semmit, és nem csúszik be senki senkinek, akkor a saját elvárásainkon kívül nincs rajtunk nyomás. Azonban sajnos ez is elég ahhoz, hogy a hazai pálya, mint egy, az esélyeket javító jelenség ne létezhessen a Liverpool számára.
Két hét koplalás után onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk: győzelemszagot szimatolunk a Britannia Stadium körül, amire egyébként semmi komolyabb indokunk sincs azt leszámítva, hogy a Liverpool még egyszer sem hozott el innen három pontot a Premier League történetében (mondjuk elég sokáig bujkáltak előlünk a alsóbb osztályokban). 1-0, mert a nagyfiúk a Stoke-ot is verik.
Kicsit megkésve ugyan, de kielemezzük a tegnap látott, már-már szórakoztatónak mondható kilencven perc történéseit. Röviden és tömören a tegnap tanulsága: Luis Suarez nem kispályázik. Kevés focista lő a 18., vörös mezben eltöltött perce után gólt úgy, hogy csereként áll be. Hajtás után egy meglepő formáció, egy álomszerű debütálás és egy-két kiemelkedő teljesítmény történetéről mesélünk.