Egyszerűen imádom ezt a párosítást. Imádom, hogy évente kétszer, néha háromszor van egy nap, amikor van egy meccs, ami minden mást elhomályosít. Lehet egy napon az Arsenal-City-vel, felőlem akár a Classiconak hívott Oscar-gálát is lehet egy időben tartani a meccsel, számomra nem kérdés, hogy melyik a nap legfontosabb eseménye, hogy melyik egy igazi klasszikus. Ez csak a Liverpool – United következő fejezete lehet.
Ahány ország, annyi különböző szurkolói kultúra. Az afrikaiak vuvuzeláznak, a törökök a stadiont gyújtják fel, az olaszok zászlóerdőt állítanak, az angolok meg a fentiek stadionból való kitiltása miatt egyszerűen csak énekelnek. De azt mindenkinél jobban. A Liverpool-szurkolók pedig az összes többi angol csapatnál egyértelműen jobban, sokszínűbben, és főleg, mindenkinél sokkal többet énekelnek.
Kicsit hiánypótló is ez a bejegyzés, hiszen ebben a témában egyedül donnelly, nem éppen mai bejegyzését tudnám csak felemlíteni, valamint audrey-nak a bemutatkozó posztját, szóval kicsit hiányosak vagyunk ezen a téren, pedig a Liverpool-t nem (csak) a történelme tette azzá, ami, hanem a szurkolói, és a szurkolás legnyilvánvalóbb kifejeződése, az éneklés.
A hiánypótláson túl ez a poszt egy kicsit felvezetésként is szolgál a United elleni meccsre, hogy legyen mit üvölteni vasárnap együtt a Magyarban, vagy otthon a tévé előtt. Hosszú lesz.
A képen Luis Suárez mutatja be, hogyan ismerkedik egy gyerek a röplabda alapállásával. Bár a be nem rogyasztott térdek nem látszódnak, jól megfigyelhetőek a további tartásbeli hibák: a könyökeit túl szélesen tartja, a kézfejek a szem vonala alatt, és egymástól M7-es széles távolságban vannak. Ez az elkapott pillanat tartalmazza annak a pozíciónak az összes elemét, mint amit látni szeretnénk, de egyik elemét se tudja nem, hogy tökéletesen, de kielégítően sem végrehajtani. Ez csak az elégséges szint, ami egy ilyen alacsony nívójú röpi-meccsen még el is megy, de ezek mind-mind olyan hibák, amiket soha többé nem akarunk látni, mert máskor, mások ellen ez bizony kevés lesz.
Ünnepnap. Talán így tudnám a legjobban összefoglalni a tegnap történteket. Egy olyan napot, amikor igazolunk egy olyan csatárt, aki annyi gólt lőtt előző szezonban, mint Suárez, egy olyan napot, ahol a csapat egy sima unalmas meccsen nyert már megint 3-0-ra, és egy olyan napot amikor végleg lezárhattuk a Hodgson-érát. Na egy ilyen napot meg kell ünnepelnünk, de igazából a naptárba is bevéshetjük a 2013. jan. 2-ai dátumot, az év végi összegzésnél kellemes emlékként elevenedik majd fel. Hajtás után örülünk, de nagyon.
Szépen, egyszerűen, gyorsan, fájdalommentesen. Így kell ezt csinálni. Odamenni, és elvenni azt, ami kell nekünk, jelen esetben a 3 pontot. Szépen be kell állni a sorba, és kirabolni az ellenfelet a jobb fizikai kondícióban eb közösül elvén. Tegnap ennek láttuk tökéletes megvalósítását az első félidőben, a másodikban pedig már annyira lényegtelen volt az egész játék, hogy az összefoglalóba is egyedül Enrique sérülése miatt fér be. A meccsel magával annyira nem is foglalkozunk majd, mert arra elég lenne egy két szavas összefoglaló: simán nyertünk.
A WBA és az Arsenal elleni meccsek után ez volt a harmadik meccs, ahol szimplán nem érdemeltünk egyetlen pontot sem. A Stoke – még ha fájó is leírni – a játék minden elemében fölénk tudott kerekedni, bár ehhez nekik nem sok közül volt, egyszerűen a csapat teljesített nagyon mélyen tudása alatt, a Stoke pedig pont az a csapat, aki ezt röhögve ki tudja használni, hazai pályán meg egyébként is gyakorlatilag lehetetlen őket megverni: a nála stabilan jobb helyen álló csapatok közül utoljára a Newcastle tette meg azt a bravúrt utoljára tavaly októberben, azelőtt pedig a United volt képes egy góllal nyerni, még 2010 októberében. A vereség tehát nem teljesen váratlan, a mikéntje annál inkább.
1975 december 26. Ez volt az a nap, amikor utoljára egy igazi, a név kötelez alapon menő Boxing Day meccsünk volt, ami egyébként 1-1-re végződött Stoke-on-Trent-ben. Akkoriban még kicsit más volt az élet, 42 meccs volt egy PL-szezon, csak két pont járt a győzelemért, a Liverpool a szezon végén bajnok lett, az Arsenal a 17., a Chelsea pedig a másodosztályban volt kiesőjelölt. Viszont van, ami azóta se változott semmit. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a nyamvadt Stoke már ekkor is pont ugyanaz a csapat volt, ami kiáll 11 hentessel a lehető legkisebbre rajzolt pályájukon, az, ami nem első vérig, hanem halálig játszik, ami élvezi, hogy rettegést kelthet az ellenfélben, és ami valójában típuspéldája a Buta Egyszerű Angol Csapatnak.
Szeretem a Fulhamet. Mindig is szimpatikus kiscsapat volt, aki bár ránk sózta előbb Roy papát, majd közvetlenül utána Koncheskyt is, de ennek ellenére is szimpatikus tudott maradni. Kisebb részben azért szeretem őket, mert a Fulham volt az a csapat, akivel Gera EL-döntőig jutott, de nagyobb részben azért tetszenek, mert régi vágású kiscsapat módjára mindig megadják a nagyoknak a tiszteletet, még akkor is, ha az adott nagycsapat jelenleg épp csak nagycsapat szeretne lenni. A tegnap esti viselkedésükkel, és úriemberi modorukkal pedig csak még közelebb lopták magukat a szívemhez. Liverpool – Fulham 4-0.
Ha az érdemen múlna, a kutyád a mennybe jutna, te meg a kapunál ácsoroghatnál.
Ha az érdemen múlna, a Liverpool elhozta volna a három pontot Swansea-ból, egy pontot hozhatott volna a White Hart Lane-ről, és a Newcastle nullaponttal távozhatott volna az Anfieldről. De ha az érdemen múlna, a West Ham otthon tarthatott volna legalább egy pontot tegnap, hisz semmivel sem játszottak rosszabbul nálunk.
A prológus után közös poszt, a ti véleményetek, és az enyém ötvözete.