A Sneijder-saga

Wesley Sneijder vasárnap este megegyezett a Galatasaray-jal, így pont került az Interből való eligazolási sztorijának a végére, amelybe a Liverpool is erősen bevonódott.  A nem jövetelével kapcsolatban megoszlanak a vélemények, a nagy sajnálkozásoktól a „Megúsztuk a következő Joe Cole-t!”-ig sokféle gondolat cikázik az éterben, mi viszont egy másik, aggasztóbb jelenség miatt vagyunk nyugtalanok. A Sneijder-saga kapcsán ugyanis látványosan nekiment az öltöző a menedzsmentnek a csapatkapitány vezérletével, az ilyen sajtótusáknak pedig sosincs jó vége.


Sneijder - Gerrard



A bágyadtság bosszúja

A Liverpool rafkós rendszergazda módjára megkezdett órákban számlázta ki a United elleni meccsét. Egy órán keresztül semmit sem csinált, majd a következő egységben gyorsan megrázta magát és megmutatta, hogy ért a szakmájához, majd végül a bő kilencvenedik percnél feltette a kezét, hogy ő most ezzel a géppel ennyit tudott tenni. A végeredmény egy 2:1-es vereség az elmúlt évek legszínvonaltalanabb Manchester – Liverpoolján.

Brendan Rodgers Manchester United



Kimenekítés a parkolópályáról

Daniel Sturridge olyannyira dupla vagy semmi igazolás, hogy akkor leszünk igazán meglepve, ha közepesen játszik majd. A dupla forgatókönyv szerint hosszú évekig cikázik majd Suarezékkel a védelmek előtt és mögött úgy, hogy a kapusok csak akkor látják a labdát, amikor kiveszik azt a hátuk mögül. A semmi verzió pedig az, hogy gyorsan bedurcizik azon, hogy nem centerezhet kedvére Rodgers alatt és némi türelmi idő után elmeszelteti magát. Mindkét út reális. Aminek pillanatnyilag mindenképpen örülhet a Liverpool az az, hogy elég jó üzletet sikerült kötnie egy remek képességű, fiatal angol játékosról, akik pedig mocskosan túlárazva szoktak csak elkelni. Comolli most rosszul érezheti magát.
Sturridge az ellentmondásos angol játékos prototípusa. A média hajlamos a hozzá hasonlóan jó képességű angolok köré egy rózsaszín lufit fújni a feltűnésük idején, mondván ők lesznek a válogatott ügyeletes megmentői. Ezek a lufik aztán sorra kieresztenek, és ha nem is pukkadnak ki, sok olyan játékost eredményeznek, akik korlátaik, arroganciájuk vagy éppen alacsony nyomástűrésük nyomán nem tudnak felnőni a feladathoz és örök ígéretek maradnak. Sturridge-ot is nehéz eddigi karrierje után hova tenni. Ha levesszük magunkról azt a faktort, hogy Liverpool szurkolóként jelenleg minden olyan leigazolt csatárt messiásként üdvözlünk aki valaha is rúgott egy egyeneset labdába és jobban megnézzük az új tizenötösünk előmenetelét, elég diffúz érzések tölthetnek el. Egyfelől itt van egy kellően tökös és technikás srác aki szép eredményekkel mászta meg az angol utánpótlási válogatottak lépcsőfokait, ráadásul nagycsapatban is voltak már szép hónapjai, így ezek alapján nagy rizikót nem jelenthet. Másfelől viszont ismert az önzőségéről és az edzőkkel való hadakozásairól abból kifolyólag, hogy nem szeret a kedvenc pozícióján kívül játszani, ami az a center csatári szerep, ahol történetesen Luis Suarez, a Premier League egyik legjobb csatára kergeti a labdát hétről hétre Liverpoolban. A hírek alapján a liverpooli szerződésébe bele akart rakatni egy olyan kitételt, hogy csak azon az egy poszton játszhat. Az eseményekből arra következtethetünk, hogy a liverpooli menedzsment helyre intésére erről az igényéről lemondott, ellenben így sem biztos, hogy felhőtlenül fog indulni a kapcsolata az edzői stábbal. Rodgers viszont bizonyítottan jó pedagógus, a regnálása óta több, az előző menedzsmenttől örökölt alulteljesítő játékát is fel tudta húzni vagy át tudta értelmezni, így abban bízhatunk, hogy az értelmetlen farkastörvények uralta Chelsea-ben a magát nem találó Sturridge is erőre kap majd a jó bánásmódtól. Ennél a pontnál fontos megjegyezni, hogy dicséret illeti az FSG-t amiért nem vártak az átigazolási időszak végéig, nem próbálták meg az utolsó fontot is lealkudni a vételárból, hanem amint lehetett lerakták az árcímkét Daniel Sturridge-ért, akinek a segítségére azonnal szükség is lesz. Mindez egy kicsit az augusztusi Clint Dempsey buktának a beismerése és egyfajta kiengesztelés is részükről az edző és a szurkolók felé. Vettük, köszönjük, lépjünk tovább.
A továbblépésnél azon nyomban jön az első kérdőjel is: hol is fog játszani Sturridge? Suarez a kapuval szemben, illetve a tizenegyes sarkának a vonalából érkezve szeret kavarni, és mivel mindezt egyre jobban is csinálja, az ő szerepe nem fog változni. Maradnak így a mélyebbről érkező szélek a Rodgersia térképére legtöbbször felrajzolt 4-3-3-as és 4-1-4-1-es felállásokban, amiket legtöbbször a Sterling, Enrique, Downing és Suso négyes valamilyen kombinációja szokott betölteni, illetve van még egy jó helyezkedési ösztönnel bíró Borinink is, akiről a lábtörése miatt még nem igazán tudjuk, hogy hol jó. Ebből az ötösből az egészséges Enrique „erőszélső” pozíciója a legstabilabb a bal oldalon, illetve szintén ezen a szárnyon szokott tipegni Sterling is. Downing idén is jobban játszik a jobbon, akárcsak Dalglish alatt, viszont a pillanatnyilag javuló formája ellenére is megkérdőjelezhető a fontossága a játékrendszerben, Suso pedig egyelőre inkább csak reménység, mintsem kész játékos. Több levegő van tehát a jobb oldalon Sturridge számára, ráadásul bármennyire is utál ott játszani, Capello, Ancelotti és főleg Villas-Boas is előszeretettel pakolta oda, miután akkoriban Drogbát, Rooneyt vagy éppen Torrest pont annyira esélytelen volt neki kitúrnia centerből, mint nálunk most Suarezt. Villas-Boas volt az egyetlen Chelsea edző aki folyamatosan kezdőként játszatta, amit 11 góllal hálált meg Sturridge abban a szezonban a portugál kirúgásáig. Egész jó ahhoz képest, hogy herótja van attól, ha rá kell néznia a jobb oldalvonalra.
Sturridge támadójátéka az ő és a csapat játékstílusa ismeretében nagyon rosszul nem is sülhet el, védekezésben viszont esélyesebb lehet sajnos a betlizése. A Tomkins Times-on volt egy érdekes kimutatás a két ünnep között a nyáron távozott támadó szélsőinkről és az azokban a napokban a Liverpoollal hírbe hozott Walcottról és Sturridge-ról, hogy melyikük hogyan teljesít relatívan a párharcokban és a labdaszerzésekben. A grafikonon rögtön látszanak Daniel Sturridge kirívóan gyenge mutatói, miszerint majdnem egy teljes félidőre van szüksége ahhoz, hogy visszaszerezzen egy labdát vagy leütközzön valakit, míg pl Kuyt, Bellamy és Rodriguez ezt átlag háromszor gyorsabban megteszik. Ebben a pontban az a legijesztőbb, hogy ha azt a valószínűsíthető felállást vesszük amikor mindenki egészséges, hogy Johnson a jobb hátvédünk aki előszeretettel kószál előre, a középpályán Lucas középen szűr, Gerrard és a harmadik valaki vagy mélyebbről, vagy előrébbről, de szintén nagyrészt középről akarják megjátszani a támadókat, míg ugye Sturridge a labdaelvételeknél visszafogottan udvarias right winger, akkor máris adott egy nagyon sebezhető szél a Liverpoolban amire ráfeküdhetnek az ellenfelek edzői – én legalábbis ezt tenném, ha Liverpool ellenfél edző lennék tavasszal, de erre annyi esély van, mint Paul Konchesky visszaigazolásra január 31-én este. Ezt vagy így vagy úgy, de legalább annyira ki kell találni az edzéseken, mint azt, hogy hogyan nem fog a Sturridge – Suarez – Sterling trió egymás nyakának esni a kontráknál a meccseken.
Több mindent is újra kell gondolnia a puzzle-ben Brendan Rodgersnak a Sturridge igazolás mentén, viszont egyrészt nyilvánvalóan megvoltak a tervei a csapatba helyezésére az aláírás előtt is, másrészt pedig nem úgy ismerjük, mint akinek ne lennének új ötletei, és főleg ne tudná azokat gyorsan átértékelni ha látja, hogy nem működnek. Sok Liverpool szurkoló fél attól, hogy az önzősége hátráltatni tudja a csapatot, ettől viszont középtávon nem kell tartanunk, mivel Brendan Rodgers a szintén genetikailag önző Luis “Mr. Műesés” Suarezből egy, a megindulásokkor kisebb faultok esetén most már tovább futó és az idei szezonban meccsenként több mint 35 passzt adó csatárt csinált néhány hónap alatt, azaz a legcsökönyösebbekre is gyorsan tud hatni. Daniel Sturridge-nak ráadásul tisztában is kell lennie azzal, hogy ez lehet az utolsó dobása arra, hogy megcsinálja a karrierjét egy nagy klubnál, sok ideje nem lesz tehát szájat jártatni és önzőzni. Mi bízunk abban, hogy beválik és még egyszer, örülhetünk annak, hogy jókor, jó áron csíptünk meg egy parkolópályra tett tehetséget. Welcome on board, Dan!

Daniel Sturridge olyannyira dupla vagy semmi igazolás, hogy akkor leszünk igazán meglepve, ha közepesen játszik majd. A dupla forgatókönyv szerint hosszú évekig cikázik Suarezékkel a védelmek előtt és mögött úgy, hogy a kapusok csak akkor látják a labdát, amikor kiveszik azt a hátuk mögül. A semmi verzió pedig az, hogy gyorsan bedurcizik azon, hogy nem centerezhet kedvére és némi türelmi idő után elmeszelteti magát. Mindkét út reális. Aminek pillanatnyilag mindenképpen örülhet a Liverpool az az, hogy elég jó üzletet sikerült kötnie egy remek képességű, fiatal angol játékosról, akik pedig mocskosan túlárazva szoktak csak elkelni. Comolli most rosszul érezheti magát.

Sturridge



Hol is állunk?

Itt az év vége, érdemes talán áttekinteni, milyen esztendőt hagy maga mögött a Liverpool. Az értékelő visszatekintés nem lesz teljes, csupán az általam legfontosabbnak tartott eseményeket, jelenségeket veszem sorra, nem is feltétlenül időrendben.

De hogy mégis az elején kezdjem: 2012 elején 3 pontnyira volt a 4. hely, és álltunk mindenkupában, ám a februári Ligakupa-győzelem – amely mindazonáltal 6 év óta az egyetlen trófeánk lett – csak rontott a helyzetünkön, és katasztrofális tavaszt produkálva (18 pontot gyűjtöttünk 19 meccsen!) PL-mélypontot jelentő 8. helyen végeztünk. A fordulópont minden bizonnyal az Arsenal elleni hazai vereségünk lehetett, amikor csodálatosan játszva kaptunk ki egy nálunk akkor gyengébben játszó ellenféltől: akkor valami eltörött a csapatban, és a játékosok már régóta nincsenek abban a mentális állapotban, hogy innen felálljanak. Jöhetett itt még a FA-kupa menetelés, kiverve a Unitedet is, ám ez is leginkább csak az erőt, lendületet – és ami a legfontosabb – a pontokat szívta el a PL-től.

(A kép forrása: telegraph.co.uk)



Képzavar

A mostanában megszokott domináns és jól védekező Liverpool tegnap elfelejtett védekezni dominanciája közben, melynek eredménye egy elég kínos 3:1-es zakó lett az Aston Villa ellen. A tovább után arról, hogy miért nem tudtunk mit kezdeni a feltolt Villa védelemmel és, hogy mi  ütött Skrtelékbe, amiért engedték egy ifjú belgának, hogy komplett hülyét csináljon belőlük.



Részsiker

Tegnap este egy Liverpool dominálta meccsen, 23 kapura lövésből sikerült a Liverpoolnak 1:0-ra legyűrnie a Southamptont. Az alacsony helyzetkihasználási hatékonyság ellenére a három pontot már önmagában is részsikernek kezelhetjük manapság, van viszont egy tágabb értelemben véve vett részsiker, aminek mindenképpen örülnünk kell.



Forduló kocka

Akár még a teljes optimizmus jegyében is meg lehetne írni ezt a beharangozót a vasárnap délutáni Swansea meccsre, hiszen mikor máskor lépnénk át rajtuk ha nem ebben az időszakban, amikor is Suarez ontja a gólokat, José Enrique újjászületett, a fiataljaink felnőttek a feladathoz, és több mint két hónapja veretlenek vagyunk a bajnokságban. Meg lehetne, már amennyiben nem lenne ott az a fránya Swansea City elleni Ligakupa meccs a képben ami bepiszkítja az imént leírt, amúgy is hurráoptimista idillt, mivel egész egyszerűen akkor ők léptek át a Liverpoolon. Kérdés, hogy Rodgers tud-e még egyszer annyira tanácstalan lenni volt csapata ellen? Hogy Joe Allen tud-e még egyszer annyira enerváltan játszani, mint akkor, volt csapata ellen? Hogy az egész csapat, mármint a Liverpool lehet-e még egyszer annyira fegyvertelen egy intelligensen focizó, ha kell szervezetten védekező, ha kell jól kontrázó ellenféllel szemben, mint akkor?



Illene…

Európa legmelegebb nevű csapatával játszunk ma este az Európa Ligában, mely kiírásról ezekben a hetekben – ahogy ebben a posztban is – nagyjából annyit tudunk elmondani, hogy tovább kéne benne jutni a csoportkörből. Illene. A Young Boys-t is illene megverni, illetve nem megverni elég vérgáz lenne azt követően, hogy öt gólt rúgtunk nekik idegenben a B csapattal, most pedig otthon játszunk ellenük az A-val. Rodgers ugyanis erős kezdőt ígér „Stevie and Co.”-val, azaz szerinte több mint illene továbbjutnunk. A jelekből ítélve egyfajta statement game-enek fogja fel a mait, amin meg akarja ország-világnak mutatni, hogy a Liverpool komolyan veszi a sorozatot és annak esélyeseként kíván fellépni. Bizonygatni mindezt persze nem is kéne papíron, de a való életben úgy alakult, hogy négy meccs után bizonyítani kell. Ennek leszünk ma szemtanúi. Azt majd meglátjuk, hogy ez az akarat sziporkázásba vagy erőlködésbe csap át, annak mindenesetre előre örülhetünk, hogy nem kell a futottak még kerettagok libidóölően gyenge játékát bámulni másfél órán át, ahogy például a két héttel ezelőtti moszkvai meccsen kellett. Dőljünk tehát hátra és engedjük magunkat szórakoztatni, ha már az a cél. Az ellenfél viszonylag pici, a tét pedig viszonylag nagy, e kettő attribútumból pedig jó dolgok tudnak kisülni. Vagy nem olyan jók, de valami sirálytarkón még pluszba megpattanó Skrtel fejessel nyerünk.

Shelvey_YB



Leblokkolás Liverpoolban

Halottak napjára hangolónak kifogástalan volt a tegnapi Ligakupa meccs, amint a Liverpoolt saját pályáján focizta le könnyedén a Swansea. Pont azt csinálták, amit nekünk kellett volna, és pont azt csinálták, amire ők jelenleg képesek, mi pedig nagyon nem.
Kifut a pályára két csapat, a későbbi győztes, és a későbbi vesztes. A vesztes jó ritmusban kezdi a meccset, igazi veszélyt nem okoz ugyan, de dominál, a győztesnek kell némi idő, amíg megtalálja magát. Ugyanakkor percről percre javul, negyed óra után már érvényesíteni tudja az akaratát, sok passzos játékával az őrületbe kergeti a tanácstalanná vált vesztest, aki olyannyira elfárad fejben attól, hogy cicáztatják, hogy a vezető gólt is tálcán kínálja egy szögletnél a győztesnek, fel sem ugrik vele fejelni. A győztes ezután higgadtan tartja az eredményt, a vesztes pedig tovább fut a labda után. A félidőben a vesztes becseréli a két legjobb játékosát, velük fel is élénkül a játéka, viszont vehemens támadások és kósza átlövések mellett igazi veszélyt most sem tud okozni. A győztes higgadtan kivárja, amíg a vesztes túlpörög, majd lecsillapodik, amikor esély mutatkozik rá, megint elkezd tilitolizni, amivel persze még jobban felhúzza a vesztest, aki már fejvesztve teper az egyenlítésért, azt kihasználóan pedig egyszer csak kocogva szerez egy kontragólt. Kettő. Innentől kezdve pedig olyannyira a győztes kezében van a meccs, hogy még egy hamar bekapott szépítő gól is belefér a vesztestől, a koncepció áll, a győztes továbbra is higgadt, a védelme rendre elakasztja a vesztes görcsös próbálkozásait. Az egyenlítés egy másodpercig sincs benne a levegőben, sőt, a kilencven valahányadik percben felteszi a győztes az i-re a pontot, és szerez még egy könnyed kontra gólt. 3-1. Jó mulatság, férfimunka az egyik oldalon, széttárt karok és csalódottság a másikon.
Fájdalmas, hogy a fenti bekezdésben a Liverpool volt a vesztes. Fájdalmas volt nézni, ahogy egy alacsonyabbra sorolt, viszont jelenleg egyértelműen jobb csapat úgy játszadozik velünk az Anfielden, ahogy nem szégyelli. Nekünk pedig 90 perc alatt annyi válaszunk volt minderre, hogy a felforgatott kezdőbe beküldjük a túlterhelt sztárjátékosainkat, hátha egyik vagy másik villan egyet. Ekkora taktikai betlit még nem láttunk eddig Brendan Rodgerstől, olyan tanácstalanság és erőlködés uralkodott a pályán, mint a Dalglish-Clarke időszak legbosszantóbb napjaiban, azzal a különbséggel, hogy most nem ívelésekben haltak meg rendre a támadások, hanem a kaputól 20-25 méterre lévő kényszerítőknél állt meg a tudomány. Úgy kaptunk három gólt, hogy még csak kiemelni sem tudunk senkit a védelemből mint fő rosszat, kollektívan emlékeztettek egy belassult jamaikai reggae zenekarra. Úgy lőttünk egy gólt, hogy már megint csak abban lehetett bízni, hogy Suarez villan egyet, ami így is lett, aztán mindez végül semmit sem ért. Joe Allen leblokkolt volt csapata ellen, csakúgy, mint Rodgers, és ezt a kettőt volt minden fájdalmas pont közül a legfájdalmasabb végignézni.
A Swansea City-t ugyanakkor minden dicséret megilleti. Olyan higgadtan, olyan könnyeden és olyan intelligensen játszottak, hogy öröm lett volna nézni őket, ha nem éppen a Liverpoolt alázzák meg a saját közönsége előtt. Nem nagyon lehet ezt a meccset hova tenni. Leginkább hamar el kell felejteni

Halottak napjára hangolónak kifogástalan volt a tegnapi Ligakupa meccs, amint a Liverpoolt saját pályáján focizta le könnyedén a Swansea City. Pont azt csinálták, amit nekünk kellett volna, és pont azt csinálták, amire ők jelenleg képesek, mi pedig nagyon nem.

Liverpool - Swansea City