Koncerten jártam a hétvégén. A kedvenc zenekarom játszott, londoni stadionban. Ódzkodom már régóta és gyakorta a fellépéseiktől, mert az újabb lemezek sokszor nem tetszenek. Ez a legújabb tavaszi EP is olyan semmilyen, de hát csak megveszem már a jegyet, a haverokkal tombolni akarom, járja át az összes zsigerem a megkopott, de vörösen pulzáló ritmus. Féltem, hogy csak az új lemezről lesznek dalok, de valami egészen más került elő a repertoárból. Nem a tavalyi csupasláger számokból, hanem csak pár szám, amit valószínűleg sok próbán elgyakoroltak, de csak a legelvetemültebb fanatikusok hallgathatták titkolt felvételekről. Pedig mindenki ezt várta már. Megrögzött rajongók és a mentolos cigit szívó, édes bort kortyolgató, feszes-de-csúcsos pólós lányok is. Négyükkel is _táncoltam önkívületben az éteri dallamok lüktetésében. És egy hétig még biztosan a lemeznek ezt az oldalát szeretném hallgatni. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Nem könnyű az egynyári csodák élete, szegény Leicester ellen is mindenki a kését feni már, a WHU-t pedig sikeresen meg is törték már. Ahhoz képest, hogy a szezon kezdetén idegenben gyilkolták le az óriásokat, mára már alánk is szorultak a táblán, a Chelsea papírforma szerinti elverése után 8 meccsen át nem győzniük sem sikerült. Szomorú történet ez, szomorúak a hasonló Robin Hoodok hanyatlásai, de na, baromira itt volt már az ideje benézniük alánk. 
