Végre. A minősíthetetlen játékkal szerzett pontok, a szépen játszottunk, de többet érdemeltünk meccsek után végre valahára sikerült 90 percig minden puzzlet a helyére rakni és…
License to fail.
A tegnapi nap hátrahagyott meccsünk normál esetben nem tartogatott volna különösebb izgalmakat, azonban egy beépített ügynökünknek hála az amúgy rémesen gyenge formát nyújtó csapatunk el tudott hozni egy pontot a walesi pokolból. Shelvey vs Shelvey.
Kezdjük a meccs nyilvánvaló aspektusával: Jonjo-nak gyakorlatilag pár perc leforgása alatt, majd folytatólagosan a meccs hátralévő részében sikerült prezentálnia, hogy miért is váltunk meg tőle. Egy jó parasztos luft után szokásos birodalmi lépegető mozgáskultúrájával tört utat magának, hogy aztán meglepően okosan tekerjen a rosszabbik lábával a hosszúba, majd javítsa ezen hibáját egy parádés kiugratással Strurridgenak, később Mózesnek. Számomra nem fájdalmas az ő elvesztése, hiába látszott rajta, hogy kettőzött erővel hajtja a bizonyítási vágy, agykapacitásbeli hiányosságokat nem lehet türhőséggel ellensúlyozni.
Szerettem volna, ha szokás szerint nincs igazam a tippelésekkel, de korábbról már érett bennem a gondolat, hogy az eddigi győzelmek hátterében nem egy megállíthatatlan jégtörő hajó, hanem egy ügyesen evickélő gőzös rejtőzik, aminek így is csak dr. Genya Shelvey miatt nem süllyedt el teljesen. Igazából nagy meglepetés nem történt, tavaly is voltak győztes meccsek után nyögvenyelős döntetlenek, úgy látszik, nem elég profi a csapat ahhoz, hogy ezt a fajta kétarcúságot le tudja küzdeni. E mögött az eredmény mögött, de ami még fontosabb, a mutatott játék mögött több kisebb, illetve ezeket összefogó 2 nagyobb ok húzódik meg, előbbi taktikai, utóbbi motivációs és/vagy erőnléti.
Maga a meccs elég lagymatag iramban kezdődött, majd a Shelvey show után hasonló mederben folytatódott. Már ekkor feltűnt az első és legnagyobb probléma, jelesül hogy a korábban sokszor beharangozott fluid, folyamatos helyváltoztatásra épülő támadójátékot sikerült fluid herevakarás jellegű tevékenységhalmazzá degradálni, vagyis elég változatosnak nevezhető helyeken álldogáltak támadóink. Sturridge és Mózes járt ebben az élen, csak akkor voltak hajlandóak minimális energiát befektetni, ha kontra szerűen, lendületből lehetett vezetni a labdát. Viszont ha ők nem teszik bele az energiát abba, hogy elől folyamatosan mozogva zilálják szét a védelmet, akkor annak ez az eredménye. Hogy a hevenyészett jegyzetemet idézzem: „Két ilyen lusta niggert egy csapat sem bírna el”. Már a támadóknál maradva ennek folyománya Coutinho szar visszafogott teljesítményének két fő oka is.
Az egyik, hogy nyomorult hiába tud adni forintos labdákat, ha nincs senki, aki úgy mozogjon, hogy abból forintos labda legyen. A másik, hogy kis területen való gyors labdajáratáshoz sem volt partnere, egyrészt mert Gerrard baszott fellépni túl mélyen játszott, másik a már említett támadók inaktivitása.
Az első képen az látható, ahogy a tehetséges sárga pólós Winetou félrefordított fejjel akar átlimbózni a piros vonal alatt, aminek kis barátai nagyon örülnek.
Szóval pontosan ez a hiányossáf látható az első képen, annak ellenére, hogy szinte a teljes swanse hátul védekezik, hatalmas terület marad, amit a középpályáról valakinek be kellett volna játszania. Azért mondom, hogy valakinek, mert vagy Gerrard lép oda, vagy ő hozza a labdát, és Cou helyezkedik ott. Sturridge ahelyett, hogy beindulna és területet nyitna, odaáll mint egy félig kivert fallosz, hátha bejátszák neki a labdát, ezzel a. egyből elveszíti, b. még jobban centralizálja az ellenfél játékosainak jelenlétét, saját magunkat folytva meg ezzel. Mózes dettó, aki néha méltóztatott átkocogni középre, de amúgy támadásban szépen elálldogált az oldalvonal melllett. Ebből következik a második kép, pár másodperc különbséggel:
Itt is látható, hogy Counak kellett volna a 2 sorban meghúzott Swansea középpálya és védősor közé belépnie, mivel ő álló helyzetből kivételesen fürgén tud megindulni, ha innen rá tudott volna indulni a védelemre akkor kijött volna az az élethelyzet amiben igazán császár: lendületből kiugratni, lőni, cselezni,viháncolni és lubickolni, ehelyett volt 2 lövése és 0(!) kulcspassza. Gyakorlatilag a saját titkos fegyverünket sikerült itt a lustaságnak és a pipogyaságnak (Gerrard és úgy általában a támadó harmadban lévő játékosok hiánya) hála kiherélnünk. Hogy mennyire jellemző volt ez az egész meccsre, álljon itt bizonyítékul egy érdekes összevetés: Cou, Gerrard és Hendó sikeres passzainak eloszlása.
Stevienek volt összesen 12 passza az ellenfél térfelén, ebből kb 3 a támadó harmadban, Cou hőtérképét nem nagyon kell tovább magyarázni, Hendónak viszont innen is kijár a puszi a hasára. Neki nem kell úgy látszik elmagyarázni, hogy miért jó, ha a meccs végére kicsit átizzadod a mezt, nyomorult eszméletlen futásteljesítményt rakott le az asztalra, rengeteget segített be középre is, annak ellenére, hogy szélsőként lett nevezve. Hiba őt a szélen játszatni, nem akarok szentségtörő lenni, de egy ilyen meccsen Gerrard helyén pont az ő robotolása hiányzott középről. Nem egy Zidane a srác (bár azért volt 1-2 nagyon szép lefordulása), neki csak fel kéne vinnie a zongorát, hogy aztán Cou játszhasson rajta.
A második félidőben ezek a hibák csak tovább erősödtek, ahogy a csapat motivációja elkezdett a béka segge alá csordogálni. Látva a támadójátékunk bénaságát az, hogy beállunk ilyenkor bekkelni inkább következmény, mintsem a probléma forrása, próbáltuk tartani azt a két gólt, amit gyakorlatilag érdem nélkül, ajándékba kaptunk. Ami szerintem a legszebb a fociban, hogy a karmának vannak nagyon finom, de kétség kívül humoros utalásai: Az ellenfél 8-asa, Shelvey barátunk mutatta meg Gerrardnak, hogy mit kellett volna játszania egész meccsen. Gyönyörűen mozogta be a felkínált hatalmas területet, hogy a még összeszokatlan védőpárosunk elváltása után gólpasszt adjon úgy, hogy pont a 400. CSK meccsét ünneplő példaképe hagyja ott, mint eb a szaharát. Innentől kezdve játékban a Swansea egyértelműen a mieink fölé nőtt, a középpályán olyan szinten megkajáltak minket, hogy már csak a kontrákban bízhattunk. Volna.
Voltak esetek, amikor csóró Henderson az éppen álló Sturridge mellett elfutva 10m-ről lépett oda presszingelni, mégis talán ez a jelenet festi le legjobban a 2. félidei játékunkat:
Hanyag passz szélre Mózesnek, akit szépen ahogy kell lecsapdáznak a hattyúk. Már be sem karikázom, szerintem látjátok, hogy amúgy hol nem indul senki, és hogy hagyják segítség nélkül az amúgy labdavezetgetésre amúgy is hajlamos Mózest.
Itt is látszik, amit korábban is feltűnt: Hiányzott egy transition player a csapatból. Nem mondom, hogy Allen, mert korábbi róla szóló postom ellenére sokan kiröhögnének, de pont a csapatrészeket összekötő, sokat mozgó, pontosan passzoló, üres területeket bejátszó emberke kellett volna középre, legyen az Hendó, Allen, Stevie v bárki más, valaki, aki mozgásban tartja a cápát.
A védelem játékosai az én véleményem szerint nem érdemelnek különös kritikát. BR igen, mert talán az összeszokatlanságból eredő félelem miatt megint rettenetesen hátravonva játszottak a CB-k, ami tovább súlyosbította az előbb vázolt diszharmóniát a csapategységek között, a játékosok közti méretes távolság miatt. Skrtel néhány lemaradást leszámítva jó volt, Sakhonak vannak hátborzongató kirobbanásai a védőfalból, de a sarkazásain látszik, hogy helyén vannak a nagy szőrös helyénvalója, ha összeszokik aktuális párjával akkor itt nem lesz para. Ráadásuk volt szolid 15 tisztázása, mindegyik jó helyre, 42-t passzolt 95% pontossággal (Skrtel 100%, höhö), labdaszerzés, csokoládé, nyalóka. Két szélső védőnk közül egyik sem csinált ordas faszságot, a 2. gól előtt Wisdom szépen lemaradt, de az a szitu elég sok sebből vérzett már így is. Viszont támadásban nem sokat tudtak hozzátenni a játékhoz, a végén még hiányozni fog Glen.
A fun fact rovatban két negrítót emelnék ki, teljesen ellentétes előjellel: Akármi lesz itteni karrierjének vége, Drogger barátunkat a szívembe zártam. Bejött, üvöltött, pacsizott, korához képest meglepően gyors volt, bíztatott, Hendersonon kívül benne láttam azt, hogy nyerni akar és nem zuhanyozni. Mózes viszont nálam kicsit kihúzta a gyufát. Kezd bennem körvonalazódni, hogy egy Sturridge 2-t sikerült elhoznunk, összjátékban nem sok hasznát vesszük, visszakocogott az emberével, de látszik, hogy csak előre szeret futni. Ami viszont kicsit felhúzott, hogy amennyiben én rúgnám első gólomat a nyitómeccsemen a Liverpoolban, lehet szaltóznék párat örömömben (amit ő speciel tud is), nem pedig fancsali félmosollyal kocognék félre, mint amikor balatonalmádi mogyoró óvoda nyíltnapján bőrözi fel az ember a mókus csoportot.
Sokszor olvastam Maccától, amivel amúgy egyet is értek, hogy csapatként többnek kell lennünk, mint a játékosaink összessége, most pont hogy kevesebbek voltunk. Túlságosan bízunk abban, hogy Cou megint ad egy gyönyörű passzt, hogy Sturridge megint becseszi, a BR által emlegett „hard work” hiányzott a pályáról. Katasztrófa nem történt, és mivel tavaly elég sokat láttuk, hogy egy-egy ilyen férfiasságot lohasztó meccs után parádéztunk egy nagyot, remélem most is ez fog majd következni
A tegnapi nap hátrahagyott meccsünk normál esetben nem tartogatott volna különösebb izgalmakat, azonban egy beépített ügynökünknek hála az amúgy rémesen gyenge formát nyújtó csapatunk el tudott hozni egy pontot a walesi pokolból. Shelvey vs Shelvey, hattyú vs cápa.
Ugyan hivatalosan csak július elsején nyit az átigazolási piac, de ettől függetlenül a pletyka/hír áradat dübörög ezerrel. Heti átlag 15-20 játékos érkezése kerül szóba (eszement nagy szám). A nyár két folytatásos sagája (Suárez, Pepe) folyamatosan hozza a „meglepőbbnél-meglepőbb” fordulatokat. Szerencsések vagyunk, mert a kiejthetetlen nevű örménnyel már háromra nőtt ezen elhúzódó idegőrlő sztorik száma. A máskor megbízható források transfer időszakban teljesen használhatatlanok, repkednek az (ál)információk. Nem szeretem ezt az időszakot. Rövid kis dühöngésem után térjünk rá a mai poszt témájára. Hónapok pletykái után tegnap hivatalossá vált. Leigazoltuk Luis Alberto Romero Alconchel-t, aki ezzel a csapat második hivatalos érkezője a nyáron, mivel Iago Aspas papírjaival gond van (értsd: kavarás van a körül, hogy ki vághatja zsebre az átigazolás ügynöki díját). Brendan mostanában arról beszélt, hogy 20 gólt akar hozzá adni a kerethez, ennek szellemében érkezett az új fiú. Nagyon az ablak elején vagyunk még, rengeteg a lehetőség, a bizonytalanság, ami megnehezíti az igazolás értékelését. Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy megpróbáljak, valami okosat mondani róla.
Az elmúlt évek menetrendszerűen visszatérő frusztrációja egy Liverpool szurkoló számára, hogy amint beköszönt a jó idő, tét nélküli ligameccseket kell néznie hétvégenként. Ilyenkor jobb híján olyan önbizalmi sebtapaszokban tudunk bízni, mint néhány biztató meccs egy-egy fiataltól, vagy klasszis teljesítmény egy meghatározó játékostól. E kettőnek a hibridjét hozta össze Daniel Sturridge a Fulham ellen, amitől egy picit jobban érezhetjük magunkat a vörös bőrünkben pár napig. Ennél se többről, se kevesebbről nem szólt ez a meccs.
Jonjo Shelvey bizakodásra okot adó tehetségként érkezett Liverpoolba, majd pislákoló reménysugárként folytatta ott a klub modernkori történelmének legsötétebb hónapjaiban, hogy következő lépésként a kezdőcsapat környékére verekedje magát és két év kemény munkával megmutassa, hogy nem lesz több egy jobb közepes angol középpályásnál. Mindez leginkább azért frusztráló, mert néhány tulajdonsága alapján ő lehetne a következő Gerrard. De közel sem lesz az.
A mostanában megszokott domináns és jól védekező Liverpool tegnap elfelejtett védekezni dominanciája közben, melynek eredménye egy elég kínos 3:1-es zakó lett az Aston Villa ellen. A tovább után arról, hogy miért nem tudtunk mit kezdeni a feltolt Villa védelemmel és, hogy mi ütött Skrtelékbe, amiért engedték egy ifjú belgának, hogy komplett hülyét csináljon belőlük.
Európa legmelegebb nevű csapatával játszunk ma este az Európa Ligában, mely kiírásról ezekben a hetekben – ahogy ebben a posztban is – nagyjából annyit tudunk elmondani, hogy tovább kéne benne jutni a csoportkörből. Illene. A Young Boys-t is illene megverni, illetve nem megverni elég vérgáz lenne azt követően, hogy öt gólt rúgtunk nekik idegenben a B csapattal, most pedig otthon játszunk ellenük az A-val. Rodgers ugyanis erős kezdőt ígér „Stevie and Co.”-val, azaz szerinte több mint illene továbbjutnunk. A jelekből ítélve egyfajta statement game-enek fogja fel a mait, amin meg akarja ország-világnak mutatni, hogy a Liverpool komolyan veszi a sorozatot és annak esélyeseként kíván fellépni. Bizonygatni mindezt persze nem is kéne papíron, de a való életben úgy alakult, hogy négy meccs után bizonyítani kell. Ennek leszünk ma szemtanúi. Azt majd meglátjuk, hogy ez az akarat sziporkázásba vagy erőlködésbe csap át, annak mindenesetre előre örülhetünk, hogy nem kell a futottak még kerettagok libidóölően gyenge játékát bámulni másfél órán át, ahogy például a két héttel ezelőtti moszkvai meccsen kellett. Dőljünk tehát hátra és engedjük magunkat szórakoztatni, ha már az a cél. Az ellenfél viszonylag pici, a tét pedig viszonylag nagy, e kettő attribútumból pedig jó dolgok tudnak kisülni. Vagy nem olyan jók, de valami sirálytarkón még pluszba megpattanó Skrtel fejessel nyerünk.
Még minket is meglepett az a parádés játék, amivel a Liverpool végre megszerezte idénybeli első győzelmét: fiatalos lendület, látványos összjáték és mindent elsöprő labdabirtoklási fölény: Rodgers és mi, szurkolók is büszkék lehettünk a csapatra.
Végre megvan Rodgers első győzelme tétmeccsen, és ha hangazatos bevezetőt szeretnénk, akkor írhatnánk olyanokat, hogy Rodgers feladta az Európa-ligát, de a fiatalok máshogy gondolták, vagy hogy Az ifisták leckét adtak tiki-takából az első csapatnak, de mielőtt hanyatt esnénk a fiúkáktól, és kijelentenénk, hogy ők sokkal nyitottabbak Rodgers elképzeléseire, mint a kezdő tagjai – ami egyébként elképzelhető, hogy így van –, fontos leszögeznünk, hogy elsősorban azért nyertük meg ezt a mérkőzést, és azért sikerült öt gólt szereznünk, mert ezúttal ellenfelünk nemcsak, hogy nem volt erősebb nálunk, de nem is állt vissza, így a srácoknak nem kellett felállt védelem ellen szenvedniük.