Talán még sosem hagytunk ennyi időt két poszt közt, de egyrészt az előző bejegyzés mondanivalója, másrészt a szokatlanul unalmas elmúlt hét miatt indokoltnak tartottuk a hallgatást – most viszont itt a hétvége, a Liverpool pedig – ismét – kísérletet tesz rá, hogy legalább az Evertont megelőzze azon a rohadt tabellán, hogy kicsit szépítsen az elmúlt hetek eredményein.
Lehet itt magyarázni, hogy Steven Gerrard 31 éves, vagy hogy hosszú sérülése miatt féltené magát, esetleg, hogy a kihagyás nem tett jót neki. De amíg ugyanaz a “Jön Gerrard, most már sínen vagyunk”-érzés fog el, akárhányszor csak megpillantom, addig ő lesz a Liverpool kapitánya, motorja és megmentője. Liverpool – Newcastle 3-1.
Mindenki tudja, hogy a Liverpool egy különleges klub: különlegesek a szurkolói, a stadionja, a hagyományai, a meccsei, a Premier League-ben elfoglalt helye. Többek közt ezért is szeretjük annyira. Egy ponton azonban sokkal jobb lenne, ha imádott csapatunk inkább a mainstreamhez közelítene.
José Enrique Sánchezt már csak órák választják el attól, hogy a Liverpool játékosa lehessen, mi pedig örömködünk, ahogy csak tudunk. A 25 éves, Newcastle-védő érkezésével végre…
Az első félidő álmoskás játéka után meglepő nyugalommal aprítottuk be a Newcastle-t: Suarez végre megkapta régen várt gólját, King Kenny szokatlan módon hármat cserélt, a csapat pedig ismét bebizonyította, az Anfield újra bevehetetlen fellegvár, ahova az ellenfelek kikapni járnak. Ötödik helyen áll a Liverpool, ahol utoljára… már nem is igazán emlékszünk, mikor járt itt utoljára… Hajtás után összefoglalunk, levonjuk a tanulságokat és nagy reményekkel várjuk a Premier League maradék három fordulóját.
Egy ötgólos siker után nem túlzás azt állítanunk, holnap délután is győzelmet várunk a csapattól. Ugyan a mérkőzés valós jelentősége csak este fél kilenc körül mérhető majd fel (körülbelül ekkor fog véget érni a Chelsea-Tottenham), mi mégis nekivágunk egy korai beharangozóval. Decemberben megaláztak minket Newcastle városában, a Liverpool azonban sokat változott azóta: az Anfield újra bevehetetlen erőd, a hazai pálya újra garancia. Hajtás után a szokásos múltidézés és esélylatolgatás következik.
Miközben megtudtuk, hogy Zorán a magyar Chris Rea (NOT!), azt is tapasztalnunk kellett a saját bőrünkön, hogy nem csak a bohócligára érvényes az alapelv, mely szerint egy kiesőjelölt, lúzercsapat azonnal megtáltosodik, amint új edzőt neveznek ki az élére, hogy aztán fokozatosan visszasüllyedjen abba a posványba, ahol addig dagonyázott. Na, most még csak meg se kellett bokrosodniuk, egyszerűen lehúztak minket a posványba, mi meg hagytuk magunkat. Magától ez a Newcastle nem vert volna meg senkit, ehhez kellett a kritikán aluli védekezés, amivel sajnos bármikor szolgálnak hátsó embereink, ha idegenbe megyünk.
Azt gondoltuk, a vörösöket idén nem lehet rosszkor fogadni: egy ilyen csapnivaló idegenbeli formával még a West Hamek is kalkulálhatnak a három ponttal. De tévedtünk. Északkelet gyöngyszeme – ahogy a kalózos vicc is mondja – jobb lesz, ha már eleve barna gatyával lép pályára, mert Hodgson ma húskonzervet csinál belőlük – és most Given sem lesz ott, hogy segítsen. Hajtás után a Newcastle hattyúdaláról és a féktelen optimizmusról értekezünk.