Kenny lejátszotta Fergie-t a tábláról, aki ezúttal nem foghatta a játékvezetőre a vereséget. Félidőben ki is bontottam egy villányi cuvée-t a marha tiszteletére (amelyikből a vadas készült), mert annak ellenére, hogy a második gólt ajándékba kaptuk, nem volt kérdés a meccs kimenetele – még akkor se lett volna, ha Carraghert az első félidő végén lezavarja a spori a francba, mert így nem csúszunk be futballpályán. Ha ezt belevesszük, akkor mondhatjuk, hogy reális eredmény született, de igazán a K és az O-betűk együtállásával fejezhetjük ki azt, amit ezen a meccsen végrehajtottunk a vörös ördögökön. A kiváló Stretford End blog megmondta előre, csak ott hibáztak, hogy gyenge csapatnak minősítettek minket, de megmutattuk, hogy nem vagyunk olyan gyengék.
King Kenny visszatért, Meireles megint gól lő, az Anfielden ismét a texasiak ellen tüntettek, Torres szerint az ember vére mégis kék, Hodgson úgy gondolja, csapata jól játszott, de John W. Henry is ott volt, Reina mindent kivéd, ám mégis Carragher ordításától hangos a pálya, Joe Cole és a piroslap, avagy Kyrgiakos és az Everton, Konchesky rémes, Suarez debütál, Babel Howard Webbel álmodik, Agger és a viking temető esete, Houllier tapsot és három gólt kap, Benitez sakkban veri a BBC-st. Liverpool. Egy hónap. Egy kép.
Igazából egy kérdés motoszkált bennem egész végig: hol volt ez a Liverpool fél évig? Felfoghatatlan, mennyire megváltozott itt minden egy hónap alatt. Ilyen masszív védekezést és ilyen akarást időtlen idők óta nem láttunk. A meccs maga nem volt épp egy élvezhető darab, de ez éppenséggel a bravúros védelemnek is betudható, ami olyan hidegvérrel és effektivitással csinálta ki az amúgy roppant impotens kedvében levő Chelsea-támadásokat, hogy mi nem is tudunk mást mondani, mint Stamford brigde-i szurkolótársaink: torres, what’s the score?