Vasárnap sziesztaidőben Gera Zoli csapatához az Albionhoz látogatunk. Most, hogy kicsit utánuk néztem, megdöbbenten tapasztaltam, hogy amit eddig gondoltam róluk, téves. Én mindig is úgy…
Szombaton késő délután / kora este, vagy ha tetszik vacsora vagy akár kocsmába indulás idejében ütköznek meg fiaink Birmingham legjobbjaival. Nem ígérkezik egyszerűnek a találkozó,…
License to fail.
A tegnapi nap hátrahagyott meccsünk normál esetben nem tartogatott volna különösebb izgalmakat, azonban egy beépített ügynökünknek hála az amúgy rémesen gyenge formát nyújtó csapatunk el tudott hozni egy pontot a walesi pokolból. Shelvey vs Shelvey.
Kezdjük a meccs nyilvánvaló aspektusával: Jonjo-nak gyakorlatilag pár perc leforgása alatt, majd folytatólagosan a meccs hátralévő részében sikerült prezentálnia, hogy miért is váltunk meg tőle. Egy jó parasztos luft után szokásos birodalmi lépegető mozgáskultúrájával tört utat magának, hogy aztán meglepően okosan tekerjen a rosszabbik lábával a hosszúba, majd javítsa ezen hibáját egy parádés kiugratással Strurridgenak, később Mózesnek. Számomra nem fájdalmas az ő elvesztése, hiába látszott rajta, hogy kettőzött erővel hajtja a bizonyítási vágy, agykapacitásbeli hiányosságokat nem lehet türhőséggel ellensúlyozni.
Szerettem volna, ha szokás szerint nincs igazam a tippelésekkel, de korábbról már érett bennem a gondolat, hogy az eddigi győzelmek hátterében nem egy megállíthatatlan jégtörő hajó, hanem egy ügyesen evickélő gőzös rejtőzik, aminek így is csak dr. Genya Shelvey miatt nem süllyedt el teljesen. Igazából nagy meglepetés nem történt, tavaly is voltak győztes meccsek után nyögvenyelős döntetlenek, úgy látszik, nem elég profi a csapat ahhoz, hogy ezt a fajta kétarcúságot le tudja küzdeni. E mögött az eredmény mögött, de ami még fontosabb, a mutatott játék mögött több kisebb, illetve ezeket összefogó 2 nagyobb ok húzódik meg, előbbi taktikai, utóbbi motivációs és/vagy erőnléti.
Maga a meccs elég lagymatag iramban kezdődött, majd a Shelvey show után hasonló mederben folytatódott. Már ekkor feltűnt az első és legnagyobb probléma, jelesül hogy a korábban sokszor beharangozott fluid, folyamatos helyváltoztatásra épülő támadójátékot sikerült fluid herevakarás jellegű tevékenységhalmazzá degradálni, vagyis elég változatosnak nevezhető helyeken álldogáltak támadóink. Sturridge és Mózes járt ebben az élen, csak akkor voltak hajlandóak minimális energiát befektetni, ha kontra szerűen, lendületből lehetett vezetni a labdát. Viszont ha ők nem teszik bele az energiát abba, hogy elől folyamatosan mozogva zilálják szét a védelmet, akkor annak ez az eredménye. Hogy a hevenyészett jegyzetemet idézzem: „Két ilyen lusta niggert egy csapat sem bírna el”. Már a támadóknál maradva ennek folyománya Coutinho szar visszafogott teljesítményének két fő oka is.
Az egyik, hogy nyomorult hiába tud adni forintos labdákat, ha nincs senki, aki úgy mozogjon, hogy abból forintos labda legyen. A másik, hogy kis területen való gyors labdajáratáshoz sem volt partnere, egyrészt mert Gerrard baszott fellépni túl mélyen játszott, másik a már említett támadók inaktivitása.
Az első képen az látható, ahogy a tehetséges sárga pólós Winetou félrefordított fejjel akar átlimbózni a piros vonal alatt, aminek kis barátai nagyon örülnek.
Szóval pontosan ez a hiányossáf látható az első képen, annak ellenére, hogy szinte a teljes swanse hátul védekezik, hatalmas terület marad, amit a középpályáról valakinek be kellett volna játszania. Azért mondom, hogy valakinek, mert vagy Gerrard lép oda, vagy ő hozza a labdát, és Cou helyezkedik ott. Sturridge ahelyett, hogy beindulna és területet nyitna, odaáll mint egy félig kivert fallosz, hátha bejátszák neki a labdát, ezzel a. egyből elveszíti, b. még jobban centralizálja az ellenfél játékosainak jelenlétét, saját magunkat folytva meg ezzel. Mózes dettó, aki néha méltóztatott átkocogni középre, de amúgy támadásban szépen elálldogált az oldalvonal melllett. Ebből következik a második kép, pár másodperc különbséggel:
Itt is látható, hogy Counak kellett volna a 2 sorban meghúzott Swansea középpálya és védősor közé belépnie, mivel ő álló helyzetből kivételesen fürgén tud megindulni, ha innen rá tudott volna indulni a védelemre akkor kijött volna az az élethelyzet amiben igazán császár: lendületből kiugratni, lőni, cselezni,viháncolni és lubickolni, ehelyett volt 2 lövése és 0(!) kulcspassza. Gyakorlatilag a saját titkos fegyverünket sikerült itt a lustaságnak és a pipogyaságnak (Gerrard és úgy általában a támadó harmadban lévő játékosok hiánya) hála kiherélnünk. Hogy mennyire jellemző volt ez az egész meccsre, álljon itt bizonyítékul egy érdekes összevetés: Cou, Gerrard és Hendó sikeres passzainak eloszlása.
Stevienek volt összesen 12 passza az ellenfél térfelén, ebből kb 3 a támadó harmadban, Cou hőtérképét nem nagyon kell tovább magyarázni, Hendónak viszont innen is kijár a puszi a hasára. Neki nem kell úgy látszik elmagyarázni, hogy miért jó, ha a meccs végére kicsit átizzadod a mezt, nyomorult eszméletlen futásteljesítményt rakott le az asztalra, rengeteget segített be középre is, annak ellenére, hogy szélsőként lett nevezve. Hiba őt a szélen játszatni, nem akarok szentségtörő lenni, de egy ilyen meccsen Gerrard helyén pont az ő robotolása hiányzott középről. Nem egy Zidane a srác (bár azért volt 1-2 nagyon szép lefordulása), neki csak fel kéne vinnie a zongorát, hogy aztán Cou játszhasson rajta.
A második félidőben ezek a hibák csak tovább erősödtek, ahogy a csapat motivációja elkezdett a béka segge alá csordogálni. Látva a támadójátékunk bénaságát az, hogy beállunk ilyenkor bekkelni inkább következmény, mintsem a probléma forrása, próbáltuk tartani azt a két gólt, amit gyakorlatilag érdem nélkül, ajándékba kaptunk. Ami szerintem a legszebb a fociban, hogy a karmának vannak nagyon finom, de kétség kívül humoros utalásai: Az ellenfél 8-asa, Shelvey barátunk mutatta meg Gerrardnak, hogy mit kellett volna játszania egész meccsen. Gyönyörűen mozogta be a felkínált hatalmas területet, hogy a még összeszokatlan védőpárosunk elváltása után gólpasszt adjon úgy, hogy pont a 400. CSK meccsét ünneplő példaképe hagyja ott, mint eb a szaharát. Innentől kezdve játékban a Swansea egyértelműen a mieink fölé nőtt, a középpályán olyan szinten megkajáltak minket, hogy már csak a kontrákban bízhattunk. Volna.
Voltak esetek, amikor csóró Henderson az éppen álló Sturridge mellett elfutva 10m-ről lépett oda presszingelni, mégis talán ez a jelenet festi le legjobban a 2. félidei játékunkat:
Hanyag passz szélre Mózesnek, akit szépen ahogy kell lecsapdáznak a hattyúk. Már be sem karikázom, szerintem látjátok, hogy amúgy hol nem indul senki, és hogy hagyják segítség nélkül az amúgy labdavezetgetésre amúgy is hajlamos Mózest.
Itt is látszik, amit korábban is feltűnt: Hiányzott egy transition player a csapatból. Nem mondom, hogy Allen, mert korábbi róla szóló postom ellenére sokan kiröhögnének, de pont a csapatrészeket összekötő, sokat mozgó, pontosan passzoló, üres területeket bejátszó emberke kellett volna középre, legyen az Hendó, Allen, Stevie v bárki más, valaki, aki mozgásban tartja a cápát.
A védelem játékosai az én véleményem szerint nem érdemelnek különös kritikát. BR igen, mert talán az összeszokatlanságból eredő félelem miatt megint rettenetesen hátravonva játszottak a CB-k, ami tovább súlyosbította az előbb vázolt diszharmóniát a csapategységek között, a játékosok közti méretes távolság miatt. Skrtel néhány lemaradást leszámítva jó volt, Sakhonak vannak hátborzongató kirobbanásai a védőfalból, de a sarkazásain látszik, hogy helyén vannak a nagy szőrös helyénvalója, ha összeszokik aktuális párjával akkor itt nem lesz para. Ráadásuk volt szolid 15 tisztázása, mindegyik jó helyre, 42-t passzolt 95% pontossággal (Skrtel 100%, höhö), labdaszerzés, csokoládé, nyalóka. Két szélső védőnk közül egyik sem csinált ordas faszságot, a 2. gól előtt Wisdom szépen lemaradt, de az a szitu elég sok sebből vérzett már így is. Viszont támadásban nem sokat tudtak hozzátenni a játékhoz, a végén még hiányozni fog Glen.
A fun fact rovatban két negrítót emelnék ki, teljesen ellentétes előjellel: Akármi lesz itteni karrierjének vége, Drogger barátunkat a szívembe zártam. Bejött, üvöltött, pacsizott, korához képest meglepően gyors volt, bíztatott, Hendersonon kívül benne láttam azt, hogy nyerni akar és nem zuhanyozni. Mózes viszont nálam kicsit kihúzta a gyufát. Kezd bennem körvonalazódni, hogy egy Sturridge 2-t sikerült elhoznunk, összjátékban nem sok hasznát vesszük, visszakocogott az emberével, de látszik, hogy csak előre szeret futni. Ami viszont kicsit felhúzott, hogy amennyiben én rúgnám első gólomat a nyitómeccsemen a Liverpoolban, lehet szaltóznék párat örömömben (amit ő speciel tud is), nem pedig fancsali félmosollyal kocognék félre, mint amikor balatonalmádi mogyoró óvoda nyíltnapján bőrözi fel az ember a mókus csoportot.
Sokszor olvastam Maccától, amivel amúgy egyet is értek, hogy csapatként többnek kell lennünk, mint a játékosaink összessége, most pont hogy kevesebbek voltunk. Túlságosan bízunk abban, hogy Cou megint ad egy gyönyörű passzt, hogy Sturridge megint becseszi, a BR által emlegett „hard work” hiányzott a pályáról. Katasztrófa nem történt, és mivel tavaly elég sokat láttuk, hogy egy-egy ilyen férfiasságot lohasztó meccs után parádéztunk egy nagyot, remélem most is ez fog majd következni
A tegnapi nap hátrahagyott meccsünk normál esetben nem tartogatott volna különösebb izgalmakat, azonban egy beépített ügynökünknek hála az amúgy rémesen gyenge formát nyújtó csapatunk el tudott hozni egy pontot a walesi pokolból. Shelvey vs Shelvey, hattyú vs cápa.
Tovább dübörög a nyári húspiac, de eleget dühöngtem már a gusztustalanságai miatt. Nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik a Suárez saga véget ért erre a nyárra, és ha végül marad, akkor nem is kell nála nagyobb név igazolásnak. A héten mindenesetre egy régi gyengeségünket pótoltuk és igazoltunk végre egy balhátvédet Enrique mellé, a legnagyobb örömömre. Rodgers elmondása alapján a piacon keresünk még egy tapasztaltabb középhátvédet Coates kiesésével, hogy Wisdom elmehessen egy kis bölcsességet gyűjteni. No erről ennyit. A héten egy szimpatikus fiatal menedzser Paul LAMBert csapatával ütközünk meg a bajnokság folytatásában. Az első forduló után korai még messzemenő következtetéseket levonni, de az mindenesetre csak pozitívan értékelhető, hogy sikerült végre nyerni a nyitó fordulóban a kryptonit csapatunk legyőzésével. A mai meccs esélyeiről a tovább után.
Janus arcú szezonunk nem arról marad emlékezetes (ha emlékezetes marad egyáltalán), hogy bármiben is állandóságot hozott volna. Hullámhegyek, hullámvölgyek és a kettősség a leginkább találó jelzők. A támadásunk eredményessége sokat javult összességében az előző szezonhoz képest. Az 54 meccsen szerzett 98 gól, azaz meccsenként 1,81 gól, ha csak a bajnokságot nézem, még kicsit jobb is: 38 meccsen 71 gól, azaz 1,86 gól meccsenként nem rossz, sőt tavaly a top4-ben lett volna és idén is a negyedik legtöbb, amit csapat szerzett. Történelmi távlatokban is jónak számít. Nem az gólok számával volt a gond hanem az eloszlással. A meccseink nagyjából ötödén nem sikerült betalálni, összesen 10 meccsen, ami fájó, hogy 8 ebből bajnoki volt. Ellenben a meccsek 27 %-án, összesen 15 alkalommal sikerült 3 vagy annál több gólt szerezni, a bajnokságban még ennél is jobb az arány: 12 találkozón, azaz a meccsek közel egyharmadán szórtuk meg az aktuális ellenfelet.
A szezon erősen ketté bontható, a 2012-s és a 2013-s évre: teljesen más emberek alkották a támadósort és egészen más problémák jelentkeztek. Ősszel Dempsey le nem igazolásának köszönhetően két darab felnőtt csatárral maradtunk, vékony volt a keret, főleg Borini októberi sérülése után. Downingban még nagyon nem bízott BR, így jellemzően fiatal tapasztalatlan támadósorral Suso-Suárez-Sterling trióval támadtunk. A téli igazolásaink után már egészen más volt a képlet: időnként már kis túlzással túlkínálat volt támadókból. Az új fiúk és Suárez együtt játszatását kellett volna megoldani, amire eddig igazán jó megoldás még nem született. „Szerencsére” sérülések és eltiltások miatt nem sokszor merült fel ez a probléma. Érdemes még megnézni a Sturridge érkezése előtti és utáni számokat is. Első pályára lépése előtt 21 bajnokin 34 gól, azaz meccsenként 1,61 gól utána 17 bajnokin 37 gól, azaz meccsenként 2,17 gól. Jelentős különbség, ami részben Sturridge és Coutinho érkezésének köszönhető, részben annak, hogy a szezon előrehaladtával az igazi téttel bíró meccsek száma csökkent.
A tegnapi QPR elleni meccs volt a szezon utolsó meccse – amit egyébként megnyertünk -, de ez igazából senkit sem érdekelt. A PL idényt, melyben 8 szezonnál több pontot szereztünk. 9 ponttal növelve a tavalyi pontszámot, a szezont, melyben 71 gólt szereztünk (ennél csak egyszer sikerült többet), de ezt inkább meghagyom a szezont értékelőknek. A tegnapi nap Mr. Liverpool, Mr. Scouser, Mr. 23, azaz James Lee Duncan Carragher búcsúztatásáról szólt.
Az elmúlt évek menetrendszerűen visszatérő frusztrációja egy Liverpool szurkoló számára, hogy amint beköszönt a jó idő, tét nélküli ligameccseket kell néznie hétvégenként. Ilyenkor jobb híján olyan önbizalmi sebtapaszokban tudunk bízni, mint néhány biztató meccs egy-egy fiataltól, vagy klasszis teljesítmény egy meghatározó játékostól. E kettőnek a hibridjét hozta össze Daniel Sturridge a Fulham ellen, amitől egy picit jobban érezhetjük magunkat a vörös bőrünkben pár napig. Ennél se többről, se kevesebbről nem szólt ez a meccs.
A Liverpooli derby híres a hatalmas tempóról, a kőkemény küzdelemről, a brutális belemenésekről és a repkedő piros lapokról. A mostani találkozó sem lesz kivétel, hiszen ez teljesen független attól, hogy az adott évben, hogyan szerepelnek a csapatok, hol állnak éppen a táblázaton. Mondhatja mindkét menedzser, hogy nem arról fog szólni a találkozó, hogy ki végez, ki előtt a tabellán, de tudjuk, hogy ez nem igaz. Legalábbis a szurkolóknál és kifejezetten a Liverpoolban élő szurkolóknál nem igaz. Tudjuk, hogy Liverpoolban családok, baráti társaságok, munkahelyek megosztottak a két csapat között, így a városi derby győztese megnyeri magának a jogot, hogy az ellentáborba tartozó családtagot, barátot, kollégát az eredménnyel cukkolja a következő találkozóig. 3 fordulóval a bajnokság vége előtt mikor 5 pont a különbség a két csapat között, bizony ennél többről van szó. Ha a Liverpool nem nyer, akkor az Everton egymást követően a második évben végez előttünk (1937-óta nem volt erre példa) és ez nem csak a következő évben, de még évekig beszédtéma lesz kellemes kocsmázások, családi összejövetelek alkalmával. Ezzel a bevezetéssel sikerült lefedni a kötelező kliséket.
A héten Suárez infantilis viselkedése miatti eltiltása és annak eltúlzott mértéke határozta meg a beszédtémát. Tegnap kiderült, hogy sem a klub, sem Suárez nem fellebbez, így hosszas viták után az eltiltás témáját kicsit félretehetjük és elkezdhetünk foglalkozni annak hatásaival. Azt még nem lehet tudni pontosan, hogy a nyáron várható megy/nem megy pletyka/híráradatra milyen hatással bír az eset, de annyi biztos, hogy ebből a szempontból nem lesz unalmas a nyár. Még nem tudni, hogy csak rövid távra – értsd az eltiltás idejére – vagy távozás esetén hosszabb időre (remélem, nem így lesz), de megoldást kell találni játékunkat leginkább meghatározó játékos hiányára. Ez pedig nem egyszerű. Suárez, amilyen ösztönös zseni, egyik időtávlatban gondolkodva sem pótolható egyszerűen csak egy emberrel. Minimum 2-3 játékos kell a pótlásához.