Ülsz a melóban, és csak bágyadtan tekintesz ki az ablakon, és a nyári szabidig hátralévő napokat számolgatod?
Összetört lelkileg a tavaszi viralitás, és semmi másra nem vágysz jobban, mint kimozdulni egy kicsit végre az emberek közé?
Éppen szarban vagy a barátnővel/feleséggel, és egy kicsit rá akarsz dobni a hangulatra egy fiús estével?
Esetleg hatalmas ABBA és/vagy Eurovízió-rajongó vagy, és érdekel, hogy hol lehetett megnyerni a ’74-es kiírást a kibaszott Waterlooval?
Bármi más bajod van?
Egy, a mindenféle előjelek, események, érzések ellenére meglehetősen sikeres szezon vége felé járunk. Meglátásom szerint a szezonnak a mai lesz az utolsó tétmeccse (a BL-döntő ajándék). Most már csak egy (két) nagy erőbedobásra van szükség, hogy maximálisan elégedettek lehessünk a magunk mögött hagyott szezonnal. 
A mai nap folyamán fiaink az újonc Brighton otthonában fognak focizni egyet. Ennek a beharangozónak elméletileg erről a meccsről kellene szólnia. Azonban őszintén egyetlen Brighton meccset sem láttam még. A csapatról az összes tudásom, hogy a kiváló Championship Manager Hughton vezeti őket és jól kezdték a szezont, hiszen már majdnem megvan a pontjaik fele a bűvös 40-hez. Lehetne még írni arról, hogy valószínűsíthetően vissza fognak majd esni a szezon előrehaladtával a jól kezdő újoncokhoz hasonlóan, de helyette nézzünk inkább rá a Kloppi trendekre. 
A tavalyi hatodik hely után már lehetett sejteni, hogy idén valamivel nagyobb hangsúlyt kap a két kupa, de arra kevesen fogadtak volna, hogy a Liverpool tényleg ott lesz legalább az egyik sorozat döntőjében. Vasárnap a Wembleybe megyünk. Egy út, ami már augusztusban elkezdődött. 
Nem akarásnak nyögés a vége, hát még az akarásnak – szegény Gus Poyet nagyjából ennyit szűrhetett le a tegnapi mérkőzésből, ahol olyan történt, ami viszonylag ritkán: a Brighton eggyel több gólt szerzett, mint a Liverpool, mégis 6-1 lett az eredmény. Önmegsemmisítés.