A csapat másnapos, Suarez megállíthatatlan, Gerrard már egészséges, van balbekkünk, Hendersonról nem derült ki semmi, kiszórjuk Poulsent, Aquilani harmadik olasz csapatát fogyasztja, Suarez bajban, meg megint bajban, Kelly végre gólt szerez, összefüggés van a bemutatás és a Chelsea-be igazolás közt, győzünk végre az Emiratesben, a golfütő hazatér, az Everton-drukkerek pedig kritikán aluliak. Liverpool. Egy hónap. Egy kép.
Szinte már kívülről tudjuk, mi hiányzik ebből a Liverpoolból: az ellenfél támadásait szűrő középpályás (nevezzük őt mondjuk Lucasnak), egy csatár, aki nemcsak felismeri azt a hálóval ellátott szerkezetet, hanem be is juttatja abba a labdát, és valami kreatív középpályás, aki tábornokként irányítja a 11 fős hadsereget (ő pedig legyen Charlie Adam 2.0).
Olyan sokváltozós egyenlet lett a Premier League, hogy már szinte nem lehet következtetéseket levonni egy-egy forduló eredményéből, ugyanakkor egy dolgot viszonylag bátran kijelenthetünk: a ma délutáni Liverpool – Arsenal eldöntheti – ha nem is a negyedik helyért folytatott versenyt, de azt mindenképp -, hogy a Liverpool részt vesz-e majd Bl-helyekért zajló küzdelemben.
Nyerni csodálatos és nagyon összetett érzés, amit nehéz megérteni. Hat év után nyerni – ezt szinte lehetetlen. Nem tudjuk, vajon a vasárnapi siker változtathat-e bármit is a csapat hátralevő szezonján, de ha igen, azt csak egy olyan klubnál teheti meg mint a Liverpool. Pontosabban: csak nálunk teheti meg. Hajtás után a szezonról, feladásról, Ligakupa-döntőről és egy kicsit a holnapi mérkőzésről.
Pepét egy bizonytalan szexuális beállítottságú, feltehetően afrikai, talán a vacsutu törzsfő akarja elkapni egy körre egy biztosítócég spanyol reklámjában. Alapvetően humorosnak készült az anyag, de egy civil szervezet levetette a műsorról azzal a szöveggel, hogy sztereotip és sértő módon ábrázolja a feketéket, így a cucc rasszista. Ez a mi szemszögünkből akár baromságnak is tűnhet – mivel mást lehet Magyarországon, mást Spanyolországban és mást az Egyesült Királyságban – de fehér embereket sajnos nem állíthattak a dzsungelbe, mert az általunk ismert világban a fehérek többnyire nem törzsi életmódot folytatnak és az nem lett volna vicces, így viszont akkor már az összes fekete magára veheti. Kényes kérdés, de szerintem ez inkább vicces, mint rasszista, és én különben az Ace Ventura 2-t is szeretem – az amúgy mi, ha ez rasszista?
Széthagyott pezsgősüvegek, bokáig érő alkoholos lé az öltözőben, egy csurig töltött kupa –Carroll nagy napja lehetett ez. Egy nagy vigyor volt a Liverpool a mérkőzés…
Senkit, ismétlem, senkit nem fog érdekelni – akár már egy hét múlva sem – hogyan nyertük meg ezt a Ligakupa-döntőt. Nem a hibákra, a számtalan kihagyott helyzetre, Gerrard elrontott tizenegyesére fogunk emlékezni, hanem arra, hogy ez volt az a Liverpool, ami oly sok év után végre elért valamit, valami kézzelfoghatót. Egy csapat, amit többször is jól arcon vágta magát vágtak, mégsem adta fel. És jól tesszük, ha ezt idézzük majd fel, mert egyedül ez számít.
Szinte már mindent elmondtunk erről a találkozóról: beszéltünk a Ligakupáról, a döntőbe vezető útról, most a döntőről fogunk – illetve próbálunk. Kínosan lassan telnek a másodpercek. Próbáljuk valahogy elütni az időt, de minden órával egyre nehezebb. Liverpool – Cardiff. Ligakupa-döntő.
A tavalyi hatodik hely után már lehetett sejteni, hogy idén valamivel nagyobb hangsúlyt kap a két kupa, de arra kevesen fogadtak volna, hogy a Liverpool tényleg ott lesz legalább az egyik sorozat döntőjében. Vasárnap a Wembleybe megyünk. Egy út, ami már augusztusban elkezdődött.