Mondta mindig fater, amikor valami olyasmit csináltam, amire az ő mércéjével is kellett mán valamit mondani. Persze, mindenkinek van egy anekdotája arról, hogy morózus fater nem dícséri túl a gyereköt, mert elbízza magát, meg ebből majd tanul, de az a vicces, hogy bármennyire is a faszom kivolt ezzel mindig, tudok én is ebből az értékkészletből táplálkozni.
Begördült a busz a szálloda elé, a csapat a folyosón várja a liftet, ahogy az szokás itt tartják meg a névsort, innen már nem lehet elhagyni senkit. Fontos meccs a mai, korábban indulnak, mint szokás, sok lesz a füst és a sör az utcákon. Nápolyból jönnek a vendégek, és nagy valószínűséggel csak az egyik csapat harcolja ki a tavaszi Bajnokok Ligája szereplést. Nincs két egyforma figura a táblán, mindenki máshogyan néz szembe az estével legbelül, egyedül.
Minden szempontból csúnyán zárult az idei idegenbeli BL őszünk. Három túra a szigeten kívülre, három vereség és egy gól tizenegyesből, minimális kapura lövéssel. Erős kontraszt ez a tavaszi menetelésünkhöz képest, de az igazi kontraszt a nápolyi, fehérvári és párizsi utak és a PL meccseink eredményessége között van. A felfogás igen hasonló, és évek óta megfigyelhető a liverpooli őszökben. Ettől még fájó pofon volt, hogy Tuchel a Klopp Buksics Kraw playbookkal vert minket az első 25 percben, amivel tarkón vertük tavasszal a pulcsis kopaszt és bilikék naszádját. Előbb ez, aztán persze Everton beharang is Gringowtól.
Mindig ezeket a meccseket vártuk. A nagyok ellenit, a nehezet, a lehetetlen küldetést. Mert mi voltunk ilyen kicsik, vagyis inkább a közepesen nagyok, és a mi sokat futó, alázatos játékunk, a gyors szélsőink okozta permanens kontraveszély miatt mindig jól jött valaki, aki több dollárból lett összerakva.
Meglepő 2:0-ás vereséget mért a Crvena Zvezda (japánul Red Star Belgrade) a Liverpoolra azon az estén, amikor már egy döntetlennel is pole pozícióba rakhattuk volna magunkat a Bajnokok Ligája C csoportjából való továbbjutásra. Az okokat egyszerre könnyű és nehéz meghatározni.
Egy nap két poszt? Azt se tudjátok, merre forgassátok a kis fejeteket, akkora pörgés van itt, kéremszépen. Ez van, annyira szeretünk titeket, hogy minden lehetőséget megragadunk, csak hogy ilyen elképesztően fontos meccsről tudjunk beszélni, külön. Gyalog.
Apám dokkmunkás, bátyám Everton. Mersey-parti gyakorlásnak indult, Duna-menti versenyszellemmel folytatódott. Láttam a sziluettet a viharos óceán partján, láttam én. Cápa jött s örvény. Küzdöttem, és a sziluett szilárdan állt még. Túljutottam a zátonyos vidéken. A sziluett állt még. A sziluett elém szaladt, s én magamba szívtam a boldog szellemiséget. Átkarolva léptünk ki a vízből homokra, homokról gyepre és gyepről magas sziklákra.
Ennek az összefoglalónak 90 percen keresztül “Meh” volt a címe. Aztán lőtt egy gólt a Napoli.
Ahogy a költő mondja, alig vagyunk túl a dupla dinamón, hirtelen délre utazunk a BL himnuszért. Nem igazán érdemes a mostani nehéz sorozatban egy meccset csak önmagában venni, így valószínűleg sokat nyom majd a latba, hogy hétvégén már a City lesz az ellenfél.
Vagy bármelyik, eurépa egyik felsőbb polcán egerésző nagycsapat. Ilyen érzésem van most, mintha mi is azok lennénk egy kicsit. Nyilván a neheze a bajorságnak az, hogy mindig, minden évben, évtizedeken át ott kell maradni és nem lehetnek komoly megingások, mi meg csak most ismerkedünk ezzel a szereppel. Újra.