Tudományok határmezsgyéje: epszilon

Na, nem feltétlen a tegnapi Palace és Liverpool futball teljesítményének szimbólumaiként szánva ezeket a nagy szavakat. Sokkal inkább szól ez a poszt arról az unalomba fulladó, mégis albionian liverpooli izgalmakat adó 90 percről, mely alatt egy elméleti közgazdász, egy alkalmazott fizikus és egy statisztikus együtt élvezi a meccset egy sör mellett.

Messze nem először sikerül ebben az idényben úgy a 3 pont, hogy az nagyon élén, bizonyos vélemények szerint „szerencsével” lett meg. Analitikus matematikában ezt az epszilon ködös görög betűje szokta általában lefedni: olyan pici eltérés, ami végtelennyi kicsi, de pont elég, hogy határozottan nagyobb legyen a megszerzett pontok száma 1-nél.

A Palack ellen ez az epszilon ismét pozitív lett, mérete vetekszik a hangyafarokkal. Ebben az egészben az a romantikus, hogy bár egyre unalmasabb, ahogy hozzuk a győzelmeket, és egyre langyibb néhány meccs, mégis a körmödet lerágod, hogy hangyafaroknyival sikerül-e túlnőni az ellent, teszed ezt pont úgy bagolyék ellen, mint a city ellen. Nagy csapatok velejárója, hogy a meccsek jelentős része sima győzelem, így sem sok izgalom a győzelemnél, sem sok megértés a verségnél nincs. Nem úgy itt, a Liverpool szurkoló olyan perveziót hajkurász, amit a metalista Klopp tökéletesen szolgál ki: akkor is legyen izgalom, ha megye2-es az ellenfél, és akkor ordítasz a leghangosabban a lelátóról, ha baj van.

Ha közgazdász vagy, akkor ezt kábé úgy skiccelnéd fel a mikroelméleti modelledben, hogy az idényre meglévő X energiatőkédből használsz el minden meccsen valamennyit, hogy aztán az vagy elég, vagy kevés legyen. Idén pedig világrekordot döntünk abban, hogy ezt az epszilont mennyire alacsonyra tudjuk venni sikeresen a meccsek nagyon magas százalékában.

Ha fizikus vagy, akkor egyrészt azt mondod, hogy ez nem elméleti modell, másrészt, hogy nevezzük X-et teljesítménynek, aminek a dinamikáját más függő folyamatok – például készülési fázisok hosszai, játékosállapotok és squad playerek bevethetősége, stb. – határozza meg.

Ha pedig itt valaki statisztikusi színekben tündöklik, akkor egyrészt ő egyszerre lila és hupikék, mert egy kubit szerepét veszi fel. Másrészt így egyszerre képzeli az egész elméletet hülyeségnek, hisz minden meccs független az előzőtől, és egyszerre mondja azt, hogy a fenti elmélkedésetekben mindenhova biggyesszetek egy valószínűségi változót, és akkor vagy okoskodjatok 10 akár 19 meccs után néhány tipp-erősségű statisztikával vagy inkább maradjunk az elméletnél.

A szurkoló meg persze azt mondja, hogy állj le az agyalással, ülj le egy akármilyen Pool-meccsre, és érezd ahogy a veséd ontja a kortizolt, meg-megfröccsentve a legjobb pillanatokban egy nagy adag endorfinnal.

A biológus meg azt mondja, hogy embriológiai szempontból mind muslicák vagyunk.

A VAR pedig akkora ostobaság jelen formájában, mint amekkora közgazdász Arsene Wenger, amekkora fizikus James Milner, amekkora statisztikus Glen Johnson és amekkora muslica Atkinson. Nagy.