Believers

Mindannyian tudtuk, miről beszél Klopp az első interjúkor a “from doubters to believers” szófordulatnál. Azt viszont nem, hogy milyen mély rétegei vannak ennek. A tegnapi rangadó megmutatta.

Milliószor elmeséltük és leírtuk, milyen morális romhalmazt vett át a német edző és mivé formálta azt. A Rodgers köd, a Dalglish-féle egy helyben toporgás, a Hodgson horror, illetve a Benítez végi kimerülés rengeteg sebet ejtett bennünk 2015. október 8-a előtt, ami a pozitív szálon kialakított egy szerethető, karakteres szarkazmust, a negatívon pedig lépésenként elfogadtatta velünk: kevesek vagyunk az igazi nagyokhoz képest, ne is merjünk abban gondolkozni, hogy annyi pénzből és olyan kerettel lehet ebből bármi más mint Wenger Trophy (…és szúrjuk be a hasonló, akkortájt realitásnak ható kishitűséségek hosszú listájának frázisait). Szép győzelmeket aratni persze lehet, alkalomadtán híreseket is, és szintúgy jó dolog fejlődő időszakokat azonosítani és megélni, ahogy az az említett edzők mindegyikénél megtörtént, egyet kivéve. A már-már romantikusnak tekinthető sírva vigadás magunk mögött hagyása viszont teljesen más állatfaj, mint 1:3-ról verni a Dortmundot fél óra alatt. Hasonlóan, ahogy a mindennapokban is hajlamosak vagyunk ugyanennyi idő alatt nyomasztó elkeseredettségből reménykedésbe fordulni egy kedvező esemény hatására, hosszú idő kell, amíg tényleges, jó értelemben vett személyiségkép változáson megyünk át.

És itt érdemes megidézni a “From Doubters To Believers”-t, ami részint abban a másodpercben is működött már, amikor Kloppot elsőre láttuk Ayre mellett mosolyogni, a tényleges megélésére viszont olybá tűnik, 2019 novemberéig kellett várnunk. Szintúgy sokat írtunk már azokról a kisebb, vagy éppen egészen gigantikus akadályokról, amiket le kellett küzdenie a csapatnak, hogy a világ legerősebb klubja lehessen idén. De ezen a fronton is végig húzódott egy mumus, aki ellen hiába volt minden igyekezet Angliában, csak ő nevetett a végén, mi pedig maradhattunk az xxl-es underdogok, akiknek még a 97 pont is csak a keserédes ezüstre volt elég.

Nem hiába tüzelte az edző a tábort a tegnapi Manchester City meccs előtt, miszerint még a hotdog árusnak is a maximumot kell nyújtania ahhoz, hogy nyerni tudjunk. Mi történt az egész heti felpörgetést követően? Egy váratlanul sima, végig kézben tartott győzelem az elmúlt két évben Angliát szétverő Guardiola csapat ellen, aminek az utolsó fél órájában pont ugyanaz volt a kérdés, ami a kisebb csapatoknál szokott havi egyszer-kétszer, hogy meglesz-e a clean sheet vagy sem. Furcsa? Eléggé. Hihetetlen? Már nem kell annak lennie.

A Mentality Monsters, mint a kedvenc őszi kifejezésünk nem heroikus utolsó etapos fordításban mutatkozott meg ezúttal, hanem abban, hogy a meccs két látványosabb City nyomását mindkétszer kemény gólokkal oldottuk fel. Az első rögtön a hatodik percben jött: egy láthatóan nem buszozni érkezett Manchester kezdeti elánját vágta ketté fejszével Fabinho (megint: de kurvára utálom a VAR-t, mióta itt van sosem lehet önfeledten örülni a góloknak mert vissza kell nézni, hogy egy három nappal azelőtti edzés elején volt-e kontakt vagy sem). A kezdeményezés elillanásába belezavarodott ellenfelünknek kisvártatva odaszúrtunk még egy találatot egy parádés Robbo beadást követő Salah fejessel. Nem tudom volt-e olyan poolos a világon, aki negyed órán belüli 2:0-át rakott meg, de boldognak és gazdagnak érezhette magát. Amitől pedig mindannyian boldogok lehettünk az eredmény mellett az az, hogy kifejezetten vicces volt, amint Pepet csak stressz-köpködések közben láttuk a félidő végéig. Fél óra környékén volt némi életjel az ellenfél részéről, de elég könnyen hatástalanítottuk, sőt egy szöglet után Lovrenben benne ragadt még a 3:0 is.

Az a 3:0, ami a szünet után hat perccel, egy első félidő starthoz fogható detektálható manchesteri nyomás végén érkezett is. Némi Hendo magic-et követően Mané fejelt közelről, onnantól kezdve pedig nem volt olyan dimenzió, amiben ne tudtuk volna megtartani ezt az előnyt egy sebzett City ellen. Az elmúlt hetek küzdelmei után kifejezetten üdítő volt látni, hogy az ellenfél nyomásait ilyen játszi könnyedséggel tudtuk venni. Az egyedüli markáns tapasztalat az volt, hogy a háromgólos előnynél felküldött, rögtön testidegennek ható 4-4-2 nem működött valami jól, de ezt Kraw mester biztosan szépen lejegyzetelte magának a későbbiekre. Bernardo szépítő gólja is ennek, valamint egy kisebb Robbo bealvásnak az eredménye, ami viszont inkább csak szépséghiba volt, nem olyasvalami, ami visszahozta volna a meccsbe a kékeket.

Mit is mondhatnánk? Ez a City verés annyira jó volt, amennyire lehetett, csakis keményebb dióval számolt mindenki. Szintúgy ember nem lehetett, aki azzal kalkulált, hogy az idő nagy részében Alisson nélkül mindössze két pontot veszítünk november közepéig és 8-cal vezetjük a táblát. De olyan dolgok ezek, amik részben már a doubter végleges elengedéséről is szólnak: tegnap este óta csuklások és hümmögések nélkül mondhatjuk ki, hogy a Liverpool a 2019/20-as bajnokság fő esélyese. Ez nem azt jelenti, hogy bizonyosan meg is fogja nyerni, de azt igen, hogy ha a mostani mezőnyben bárki is a serleg közelébe akar férkőzni, annak minket kell megvernie. Furcsa gondolat, de olyan kivételes ez a csapat, hogy már nem szabad hihetetlennek lennie.