Az új ezüst

Volt egy meccs, amit a várakozásoknak megfelelően kicsit nyomott játékkal, de végül biztosan lehoztunk 2:0-ra. És van most egy globális Liverpool tábor, amit sokkal jobban érdekel a kontextus.

A kloppos szezonzárókat mindig különleges hangulat lengi be: valahogy mindegyikük amolyan “get the job done” jellegűre jön ki, ami kapcsán egész héten azt érezzük, hogy minden rendben lesz, aztán a kezdő síp után mégis közepesen feszülünk, aztán jön egy gól a nem túl távoli jövőben, amitől kiengedünk, aztán megint elkezdünk feszülünk egy kicsit, aztán jön még egy-két gól és utána a maradék időt átlebegjük a súlytalanságban azon beszélgetve, hogy jövőre mi lesz. Mané egy szabályos és egy szabálytalan góllal, Alisson pedig néhány proper védéssel gondoskodott arról, hogy a 2018/19-es szezon zárón is ugyanez a script mehessen le. Az egyetlen igazán izgalmas és kaotikus képek a nézőtérről jöttek a Brighton vezető gólja idején, amikor egy emberként frissítette az egész Anfield a telefonját a párhuzamos City meccs történéseiért – élükön Sir Kenny Dalglish-sal, ami különösen kedves kép volt. Remek korrajz, és mint ilyen, a kor kommunikációs tempójának megfelelően 83 másodpercig tartott is. Aztán nyert persze a City, nagyon, a 98 > 97 számokat pedig most minden poolos jobban fogja vágni legalább egy évig, mint az Aranybulla évszámát.

A súlytalansághoz hozzá tett persze a hétközepi Anfield Miracle is, teljesen más röppályára rakta alapból a vasárnapot az, hogy ismét BL döntőt játszik a csapat. Nélküle félő, hogy sokunkat magával rántott volna a lassú, tehetetlen kimúlás hangulat a Wolves találkozó során, minden magunkra erőltetett pozitivizmus alatt ott húzódott volna a “sok hűhő semmiért” gondolat, Liverpool felé érzett büszkeség ide vagy oda. Madridnak hála ezt elhessegethettük legalább a fejünkből és jobb érzésekkel tekinthettünk vissza arra, milyen hihetetlen szezon van mögöttünk a West Ham darától kezdve a tegnap délutáni job done-ig.

Nálam a rengeteg rövidtávú emlék mellett hosszabbra nyúlóak is elkezdtek jönni, és óhatatlanul elkezdtem összehasonlítani ezt az évzárót a két előző ezüstszezon véggel. Próbáltam felidézni az akkori hangulatomat, és hogy mennyire lehetett (volna) abból kiolvasni azt a szabadesést, ami utána következett, mindkét esetben. 2009-ben szintén sok meccsen megmutattuk, hogy bőven Európa legjobb csapata tudunk lenni az ihletett estéken, de közben annyi sötét felhő gyülekezett már az ég szélén Rafa és a játékosok közti balhéktól a pénzügyi problémákig, hogy visszatekintve az a zárás olyan volt, mint az utolsó augusztusi hétvége meleg nappal, de hideg széllökésekkel. Persze fiatal voltam még eléggé, szóval simán azt hittem, jövőre bajnokok leszünk, de visszagondolva nem volt benne a levegőben. A következőn, a 2014-esen, Gerrard tragikus hős karaktere volt kimaxolva, a fekete öves sírva vigadás, az igazságtalan élet mázsás terhének a nyárba cipelése, amin úgy eresztettük el a tavaszt, hogy tudtuk róla, ilyenből soha nem lesz még egy. Suarez elvesztése pedig Dámoklész kardjaként lebegett a fejünk felett vagy másfél éve, így ha fájt is a bekövetkezése után jövő gyors földbe csapódás, olyan nagyon nem lepett meg senkit.

Az egésznek valahogy más a hangulata most, és ez egyszerre köszönhető a szisztematikusan felépített FSG rendszernek és a Klopp magic-nek is. Tíz és öt éve vagy káosz vagy identitás keresés volt a menedzsmentben, amihez képest a mostani Liverpool egy precíziós gép. Akkor kulcsjátékosok elvesztése ledöntötte a jengát, most még olyan élményünk is volt nemrég, hogy kulcsjátékos elkerülése javított a csapaton. Meglátjuk persze, mi lesz a piacon, de olyan időzített bomba ketyegést nem hallani, mint Xabi Alonsónál vagy Suareznél lehetett. Illetve nyilván ott van az is, hogy akkor az egész nyáron áthúzódó “ahh, mi lett volna az ott nem iksz a végén februárban?!” beszélgetések jöttek a szezonzáró után, most pedig pár nap alatt lepörög a jelenlegi keserédesség és arccal a döntő felé nézünk majd mindannyian.

Ez az új ezüst és mint ilyen, nem annyira szomorú.