Nem minden papsajt

Úgy alakult, hogy a Newcastle – Manchester City maradt a kedvenc meccsünk ezen a héten. Jó lett volna megint 7 pontra lépni a City-től, de a no para kategóriát ez a döntetlen is hozza.

Rögtön az elejétől kezdve elég weirdo volt ez a meccs, mivel olyan jeges pályán zajlott, ami hamarabb ébresztett bennünk téli-telepi grundfoci romantikát – annak minden labda elakadásával – mintsem egy Premier League találkozó képét. Plusz Henderson jobb védő volt. És mindezt még Ratkinsonnal is tetézte az FA, szóval az előjelek voltak már jobbak, meg még majd máskor lesznek is.

Ehhez képest remekül indult a meccs, az első két percben alig ért labdához a Leicester City, közben pedig egy jegesen is szép Bobby sarokpasszt követően Mané közepes védő szorításból elrakta a lövését Schmeichel mellett a hosszúba. Álomkezdés, mondhatni, és az ünneplés közben mindannyiunknak az lehetett az érzése, hogy ezt innentől le fogjuk hozni okosan és így élni tudunk a világoskékebbik City botlásával. Egy darabig még ennek megfelelően is tötyögött a meccs, vártuk, hogy jöjjön a második és hátradőlhessünk, de sajnos az benne maradt Firmino lábában nem sokkal a vezetés után. A hátradőlés helyett azonban egyre többször kellett előre dőlnünk, és nem örömünkben. Előbb egy Vardy ívelés után Madison fejelhetett tisztán és nézhettük végig, amint néhány nagyon hosszú másodperc alatt elcsúszik a labda a bal kapufa mellett. Ez viszont még csak a teaser volt az igazi hűha előtt, amikor is az első félidő hosszabbításában Maguire (akinek már nem igen kellett volna a pályán lennie egy nem sokkal előtte elkövetett, utolsó emberes Mané fault miatt) kiegyenlített. Robbo odaadott egy könnyelmű szabadot a Leicesternek, a védelem a beívelést korrekten hatástalanította, a visszaívnél viszont benézte Maguire-t, aki noha óriási vasutas, de egy tükörsima ziccert nem fog kihagyni. 1:1, ouch.

Elég Csank János hommage kifogás, de tényleg mindkét csapat szenvedett a gyeppel, amin mindkettő ugyanannyit tudott kihozni meg elrontani, így maga a döntetlen reálisnak tűnt. Bízni lehetett a szokásos félidei Klopp magic-ben, hogy a második játékrészben látványosan jobbak leszünk és hozzuk, amit hozni kell. Nos, a második játékrész első felében minden voltunk, csak nem jók nem. A Leicester önbizalommal telin nyomott, és csupán Alisson túlvilági reflexeinek volt köszönhető, hogy egy Firmino öngól nem préselődött be. A 60. perc tájékán aztán kievickéltünk a hullámvölgyből és újra offenzívában voltunk, amikor is történt valami, amit reméljük a szezon végén nem kell majd sűrűn emlegetnünk: Ratkinson hozta magát, Keita egyszerűen nem kapott meg egy fullos tizenegyest. Személy szerint utálok bírózni és alapvetően el kellett volna intéznünk a Leicestert ellenszélben is, de ez fekete öves szabadrablás volt így.

Klopp szokásához híven tempósan hívta a bátor cseréit, bár a Shaqiri – Lallana sub elég fejvakarós volt, amolyan akaratlan fehér zászló jellegű. A végül érkező Bobby – Studge-ot is lehet kritizálni, talán érdemesebb lett volna az egész meccsen teljesen láthatatlan Salah-t lehozni. Mindegy is, a lényeg, hogy egyik változtatás sem működött azon a meccsen, aminek az utolsó harmada alatt már csak a döntetlen szag erősödött amúgy is.

Közel se dőlt össze a világ azért ettől a döntetlentől, csupán egy lehetőség volt, amivel nem éltünk jól, bár a maga módján még így is egy picit előreléptünk vele. A Spíler csapata segítségemre volt ebben a megállapításban, Rabóczki Balázs ugyanis tagoltan kimatekozta a végén, hogy mivel a Manchester City kikapott, a Liverpool pedig döntetlent játszott, ezért a forduló előtti 4 pontos előny 5 pontra nőtt.