Orrba vágtuk a cápát


Három nap telt el, és még mindig mámorítóan jó érzés, hogy minden előzetes (és racionális) félelmünk, szurkolói óvatoskodásunk ellenére, megérdemelten, látványos meccsen nyertünk az addig veretlen, soha nem látott pontszámmal vezető Guardiola-féle City ellen: orrba vágtuk a cápát. Az ő 30 meccses veretlenségük megszakadt, a miénk viszont 18 meccs óta tart: a Spurs elleni zakó óta 13 győzelem mellett 5 döntetlen csúszott be (ez 72 százalékos győzelmi arány, és fenntartva ezt a pontátlagot 83 pontos szezont ígér), és hogy tovább fokozzam a kontextusba helyezést: a sokat vitatott és tökéletlen xG-mutató szerint mind a 18 meccset „megnyertük”. Hajtás után továbbra is a kontextus lesz a fő, a meccs csak ürügyet szolgáltat hozzá.

A magam részéről jogosnak tartottam Glen óvatos, pesszimista beharangját, mert Coutinho távozása, Firmino (és Clyne?) „botrányai”, valamint van Dijk kiesése közvetlenül a meccs előtt, kiszámíthatatlanná tette a csapat reakcióját. Bár már féléves távlatban is abszolút megbízom és hiszek Klopp tervében, ha jön valaki, ha nem, és meg is mutatom, hogy miért. Ahogy Andrew Beasley még a meccs előtt napokkal megjegyezte: Coutinho nélkül 12 meccsből 10 győzelem mellett csak egy vereséget szenvedtünk (és ez pont a City elleni 0-5 volt), sőt, az egyetlen döntetlen is a szezoneleji 3-3 volt Watfordban. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nem fog hiányozni a kis mágus: de, bizony hogy fog. Lesznek mérkőzések, amikor a villanásainak, a zsenialitásának a hiánya égetni fog (az Understat adatai szerint csak Sané jobb 90 percre bontott elvárt gólpasszokban, és egy szinten volt ebben Özillel, ráadásul az utóbbi 4 szezon legjobbját futotta). És még gólokat is lőtt.

A Coutinho nélküli meccseink

Ami viszont több mint bizakodásra ad okot az egyrészt az, hogy nélküle is jöttek az eredmények, még ha a kreativitásban nyilván meg is látszódik majd a hiánya. (A City elleni meccsen fordult elő először nagyon régóta, hogy úgy lőttünk négy gólt, hogy nem volt egyetlen egy ziccerünk sem.)

A másik pedig maga Klopp, és az általa képviselt szemlélet. Klopp hihetetlenül céltudatos, elszánt, de ami legfontosabb: képes maga mögé állítani az egész klubot: vezetőséget, játékosokat, edzőket, személyzetet, mindenkit. Ha megnézzük a klub történelmét, ennél fontosabb elem sosem volt, ami sikerre vitte volna csapatot: ha mindenki egy irányba húz, hisznek egymásban, akkor olyan csapategység, klubegység jön létre, ami jóval magasabb rendű minőséget képes létrehozni, mint pusztán a részeinek összessége. Ez volt a siker titka, az egyik legfontosabb elem a Shankly, Paisley, Dalglish fémjelezte aranykorban is.

Ezen a mérkőzésen – de alapvetően az egyre jobban kibontakozó kloppi focinkon is – különösen jól lehetett látni ezt: az a fajta kollektív erőfeszítés, nemcsak kegyetlen, de rendkívül fegyelmezett is volt, ahogy Jonathan Wilson írta. Ahogy Klopp is elmondta a mérkőzés után: egyszerűnek tűnik, de ha valóban az volna, mindenki ezt csinálná (és ami azt illeti, a Spurs is megpróbálta – kevés sikerrel), mert a kulcs a megfelelő időzítésben van: ha rossz pillanatban indul a (gegen)presszing, nagy pofára esés lehet belőle. (Egyébként Guardiola egy korábbi interjújában maga is elmondta, hogy Klopp a legjobb abban, hogy csapata a védőnégyest, a pálya belső részét őrült tempóban támadja le.)

Forrás: Ohyoubeauty

Ahhoz, hogy ez sikeres legyen, elsősorban rengeteget kell futni, nincs mese, ezt meg is kérdezi Klopp mindig a kiszemeltjeitől: akarnak-e, hajlandóak-e eszméletlen mennyiséget futni. Gyönyörű példákat hoz az Ohyoubeauty a gólok előtt, hogy milyen tudatos és összehangolt mozgás (vagyis rengeteg futás) kellett a gólokhoz, helyzetekhez. (És ha már itt tartunk, nézzétek vissza a második City gól előtti jelenteket: pont az a csapatmunka hiányzik, ami a mi góljainkhoz vezetett, hiszen szerencsétlen Milner egyedül próbálta megállítani a City támadását. Kétszer sikerült neki, harmadszorra, segítség nélkül, már nem. Ez van, ha nem csapatként, egymást segítve működik a társaság.) És persze sebesség. Meg a technika, és nyilván még sok más, de szerintem a sikerek kulcsa a rettenetesen kemény munka, a sok futás, és az egység. Nem véletlen, hogy Klopp is kiemelte, hogy már a Tommy Lawrence-re (más néven: The Flying Pig, a repülő disznó, mert hát nem volt a legatlétikusabb alkat, 390 mérkőzésen védte a csapat kapuját, és részese volt Shankly első nagy gárdájának) emlékező gyászperc is olyan hangulatot teremtett, egységet a közönség és a csapat között – teszem én hozzá, ami kitartott a meccs végéig.

A taktikai elemzés is kiemeli (másképp ezt nem is lehet): folyton futni kell ahhoz, hogy kisebb, 3-4 fős csoportokban letámadható legyen az ellenfél.

De van a kloppi hozzáállásnak, életszemléletnek egy mélyebb rétege is. Az egység megteremtéséhez elengedhetetlen a bizalom: egymásban, a pályán, a managerben. Az, hogy egymásért tudjanak küzdeni a pályán, amihez kell elfogadás, annak elfogadása is, hogy a hibázás, a hiba az élet, és így a játék része. Van, hogy hibázunk, de a többieknek készen kell állni kisegíteni. (Emlékszünk még a Spurs elleni meccs után mit mondott Lovren hibáiról? Hogy Matipnak és a többieknek körülötte ott kellett volna lennie, és kisegítenie őt.) Ez a nyilvános bizalom, az elfogadás, hogy nem lesz azonnal száműzött, pária, ha valaki hibázik, rendkívül jót tesz az önbecsülésnek és a kohéziónak is. (Még egy kitérő: Stones, Otamendi, Walker vagy Ederson is hibázott, nem is egyet vasárnap, némelyik olyat, ami után Lovrent vagy Kariust/Mignolet-t a világból kizavarnánk. A kitérő lábjegyzete: az ún. leolvadások azért másokra is jellemzőek: most a City kapott hármat 8 perc alatt, de sokatmondóbb az, amit Wilson a fent említett cikkében ír, hogy a védők szerepének, feladatának átértékelődése miatt a hirtelen összezuhanások gyakoribbá váltak, még a topcsapatok esetében is: az elmúlt 8 BL-szezonban 21 negyeddöntős vagy későbbi meccsen született három- vagy nagyobb gólkülönbségű győzelem, míg az azt megelőző 8 szezonban csak 8 ilyen meccs volt.) Még tovább gombolyítva a gondolatot: nincs tökéletesség, senki, egy csapat sem tökéletes, mindenkinek van gyenge pontja, és ha minőségi ellenféllel találkozik, ezeket ki is használhatják, bármennyire is jól menedzseli úgymond egy csapat az adott meccset. (Még egy gondolat ide is: a menedzselés része lehet az, hogy annyi gólt rúg a csapat, amennyit csak bír, főleg azokban a rövid periódusokban, amikben az ellenfél „meg van fogva”.)

Persze, látható, hogy Klopp megcélozza a gyönge pontokat (és hihetetlenül jó találati aránnyal dolgozik, teljes egyetértésben Edwardsékkal és a managementtel – megint egy komoly hasonlóság Paisley aranykorával), hiszen Lovren túl sokat hibázik, akár olyan meccseken is, amikor kifejezetten jól játszik. Jött van Dijk. Korábban komoly magasság- (nem röhög!) és sebességbeli problémánk volt: Matip, Gomez és van Dijk az egyik legmagasabb védősor jó régóta a klubnál, Mané mellett jött Salah és Ox, de Robertson is a gyorsak közé tartozik (ahogy amúgy Gomez, van Dijk és Moreno is). Folyamatosan építkezik, és ha kell cserél, megadja az esélyt, akár többedszerre is (Mignolet vagy Moreno iskolapéldája ennek), de az rendkívül fontos, hogy nyilvánosan sosem kritizálja egyetlen hibázó játékosát sem: mert az tönkretenné a csapatmorált, hogy ne mondjam, bajtársiasságot.

Klopp magát futballromantikusnak tartja (köszönet lackónak a Thompson-interjúért),  olyan értékeket tart fontosnak, amik manapság talán megmosolyogtatóak, és ami rendkívüli módon passzol a mi klubunkhoz (aminek részben nyilván oka a közel 30 éves relatív sikertelenség is). Ilyen volt a Coutinho távozását követő üzenete is, de láthattuk ezt a meccs utáni nyilatkozatában is: az ilyen mérkőzésekért lehet szeretni a futballt, erről szól ez a gyönyörű játék, mert még most is lehetséges ilyen meccseket játszani.

Hogy mennyire így van ez, elég újra elolvasni Klopp első liverpooli interjúját, amelyben azt mondja: Szórakoztatnunk kell az embereket, hogy jobbá tegyük az életüket. Ezt kell tennünk, mert a futball nem olyan fontos: nem vagyunk orvosok, nem mentünk életeket. Ez a munkánk, hogy elfelejtessük velük a gondjaikat másfél órára, hogy aztán három napig beszéljenek a legutóbbi meccsről, és két nappal már a következő előtt is beszédtéma legyen. Én így akarok élni, mert ha nem lennék manager, akkor is így szeretnék élni, mert annyira szeretem ezt a játékot. … Az én focim tele van érzelemmel, szeretem az érzelmeket. … Az életben minden időbe telik. Hogy felnőtté váljon, hogy focista legyen valaki, időbe telik, minden időbe telik. Az egyetlen dolog, amire senki nem ad időt, az pont a fejlődés. 

(Érdekes megfigyelni, hogy teljesen más alapfelfogásból hogyan mondja mégis ugyanazt, mint Shankly.)

És végül az üzenet, ami nekünk, szurkolóknak szól, és azt hiszem, letett már annyit az asztalra, hogy végre mi is bízzunk benne: Kétkedőkből hívőkké* kell válnunk. Most.

(Ha már úgyis szekta vagyunk, úgysem lesz nehéz :D)

*Disclaimer: a szerző leginkább agnosztikusként jellemezné magát, Kloppban viszont hisz.