A gyertyák csonkig égnek

 

  • Tölts még egyet Ballard, egészen finom ez az émelyítő füstös íz.
  • A feleségem mutatta még valamikor régebben. Nem mondom, hogy én akkora hátast dobok tőle, de ő azért csak veszi agyba-főbe. Bánom is én…
  • Pedig tényleg nem evilági. – gondolt közben a nőre Leroy, majd ezzel a képpel kortyolt bele a skót tőzeges nedűbe.
  • Hogy állsz a vadászattal? Mintha azt mondtad volna, odavagy a rókáért. Sikerrel?
  • Mikor hogy. Tegnap épp egy jó napom volt. De szenvedős egy hobby. Nagy türelmet, szenvedélyt és odaadást követelő játék, de megéri egy életre.

  • Aztán mi a helyzet a csajokkal, te kujon? – kérdezte kaján vigyorral Ballard.
  • Ajj, ha én azt tudnám, mi van vele.
  • Vele?
  • Velük.
  • Csak nem elcsavarta egy a fejed?
  • Nem kell azt csavarni, csavarom én magamnak eleget.
  • Jajj, te fajankó, nem megmondtam már neked? Óvatosan velük. Nem egyszerűek, meg aztán ki tudja, milyenekké válnak az évek alatt.
  • Hát, ha ugyanazon a húron pengetsz vele, akkor talán pont olyanná, amilyenné te is válsz vele együtt. Arccal a mának, kik hasonlítanak, egymásra találnak. Nem igaz, Ballard barátom?

Nagyot kortyolt Ballard az aranysárga single malt-ba, hogy gyorsan nagy adagot húzzon le. Sietve hátha jobb.

  • Mióta is keresed az igazid, Leroy-kám? Egy húr, persze, nehéz hangolni azt a gitárt, barátocskám.
  • Több, mint negyed évszázada már annak a hajszának.
  • Uh, te, nem unod még?
  • A hajszát? De. És te a nem-hajszát?
  • Én? Nem. Jó ez így nekem.
  • Na és neki?
  • Kinek?
  • Hát a mistress-nek.
  • Ne sértegess a saját házamban, te. Hát az új évre jöttél át inni, nem?
  • Oh, de, arra, a csodás új évre.
  • Tán ennyire szar volt az idei?
  • Szar? Hülyéskedsz? Épp ellenkezőleg. Nyár elején végre felhagytam egy tévutammal, amiben nem lehettem egészen boldog, a végén viszont elkezdtem valami nagyszerűt. – válaszolta apró mosollyal szája szegletében Leroy.

  • Na, mesélj.
  • Áh, ködös minden.
  • Ködös?
  • Bizonytalan.
  • Mi?
  • A jövő, Ballard.
  • Most mondtad, hogy csodás lesz a jövő év.
  • Hiszek benne, hogy az lesz, és küzdök érte minden héten, igen.
  • Na jó, ne igyál többet a feleségem whisky-jéből, azt sem tudod már, miket beszélsz.
  • A whisky megért.
  • Jézusom. Hívjam ide a feleségem? Majd ő rendbe tesz egy kávéval.
  • Az nekem nem elég.
  • Dehogynem.
  • Ne, kérlek. Majd jön ő magától, ha akar. – bámult a borostyánsárgának tetsző poháron keresztül valami távolira Leroy.

Ballard csak feljebb húzta a szemöldökét, aztán sóhajtott erre a fura szerzetre. De hát Ballardnak könnyű volt, benne ült a tutiban. Megnyerte ő ezt a feleséget már párszor, mi azon akkora szenvedély, kinek lábad ettől könnybe a szeme? Van néhány vidám pillanat, jó is az, elég a világoskék tetszszurkolóknak. De ez a barom Leroy – aki a saját szenvedélylázától szenved már mióta világ a világ – úgyis képtelen arra, hogy elnyerjen végre egyszer egy ilyen nőt. – röhögött magában Ballard, akinek inkább köhögésre ingerlő jódíz volt a torkában a számára nem túl kedves kortyoktól. Semmi különlegeset nem érzett benne, nem is igazán passzolt az ízvilágához.

  • Na de ha azt mondod, olyan jó dolgot kezdtél el a nyáron…
  • Igazából már bő két éve.

  • Jó, tudom is én… szóval ha ilyen jó dologban vagy benne, akkor mi a kérdéses abban a jövő évben?
  • Tudod mi az a statisztikai zaj és konvergencia, Ballard?
  • Hagyjál ezekkel a hókuszpókuszokkal.
  • Markov-lánc?
  • Miről papolsz?
  • Hagyjuk.
  • Érthető nyelven, ha lehet.
  • Úgy nem tudom, el vagyok szédülve. – kereste a tiszta képet homályos tekintete mögött Leroy. Talán tényleg az alkohol, de ő is tudta, hogy sokkal inkább féltékeny keserűsége homályosítja pupillái holdudvarát.
  • Mondom, hogy hívom a feleségem.
  • Ne hívd, akkor csak még jobban fogok szédülni.
  • Miket beszélsz itt megint? Baszd meg, mint egy hülye rocksztár, úgy játszod itt az ambivalenst.
  • Hagyjál, Ballard, nincs jó napom.
  • Azt látom. Csak tudnám, akkor minek toltad ide a képedet.
  • Miatta. – bámult az ajtóban álló Tiará-ra Leroy.

  • Miatta? Ő úgysem lesz a tied, te fafej.
  • De igen.
  • Honnan tudod? Sosem tudtál eleget küzdeni egy Tiará-ért. Most is ebben a házban él, nem a tiedben.

Csend. Évek keserűsége járta át Leroy-t. Megannyi bukás, de megannyi édes pillanat is. Egy tengeri sós csokoládé. De túl sok volt már a sóból. Lesz is még, de ő megérezte már a csokoládé mámorító édességét. És jobban akarta, mint valaha. Erre készült, mióta mindig is a boldogságot űzte. Megmarkolta halszálkás zakója belső zsebében szíve fölött azt a valamit.

  • Hoztam fegyvert. Töltöm egy ideje. És végre nem félek használni.

  • Mi vagy te, valami röhejes romantikus író-szerzemény, hogy fegyverrel mész más feleségéért?
  • Csak amelyik szeret.
  • Szeret? Azt honnan tudod, tán mondta?
  • Nem mondhatta.
  • És jövőre majd fogja, mi?
  • Nem tudom, hogy 2018 lesz-e az az év, de egyszer majd fogja, ebben biztos vagyok. És utána még jó sokszor.
  • Nem biztos, hogy 2018… Haver, unlak. Azt’ meddig akarsz várni a csodára?
  • Amíg meg nem történik. Türelem, tanította valami vörös fonatról mesélő japán mester…
  • Sokat vártál már, Leroy-kám, bele fogsz őrülni.
  • Hát aztán?
  • Őrülten, megcsömörlötten a küzdések után kinek fogsz majd kelleni?
  • Nekem. – szólalt meg az ajtóból egy lágy hang, mely mindig mosolyt csal Leroy arcára. Egyik kezében a pisztolyt szorítva, másikkal a lány kezét átkulcsolva, lábbal csapta be az ajtót maguk után. Az ismeretlen felé kezdtek sétálni az éjszakában, útjukat mégis megvilágította a talpuk alatt ropogó, friss hó. Mosolyogtak, mert látták a célt, amiért elindultak, és amely egyre közeledett. Összefonódó karjaikon keresztül pedig érezték: ők már sosem járják boldog útjukat többé egyedül.