Balkán hullámvasút

Ránézek a Dühöngő menetrendjére – ahol btw frissültek a linkek és továbbra is hirdetnénk, hogy ha nincs direktben linkelve, akkor a kezdőlap jobb oldaláról egy klikk -, szóval ránézek, és egy jó szar szerda esti WBA-meccs jön szembe. Pardew a manager, és akkor azt hiszem, a beharang rész le is van tudva posztügyileg. Kapott a Jacuzzi viszont egy annyira telibeverten gyönyörű írást mindenki kedvenc horvátjáról, hogy kihasználva a Mersey-side derby utáni megosztó hangulatot, most ledobjuk ilyen kis baráti napalmként RQ17 megfogalmazását. Annyira kurva nagy disclaimer, hogy ki sem vastagítom külön, de: a poszt a válogatott szünet alatt született, mikor Lovren tényleg Jacques Cousteau-t meghazudtoló mélységi kutatást végzett önmaga irányában. A szerző és a moderállatok is hangsúlyoznánk, hogy még véletlenül sem gondolkodunk negatívan mostanság az elsőszámú LCB-nkről (főleg nem a vasárnapi kamutizi okán). Csak ahogy a Jacuzzi varázsbugybor gombjára is rá szokott tenyerelni valamelyikünk (értsd: thai lány), úgy nektek, a Vörös-öbölben zacsit áztatóknak is küldenénk vele egy hullámkeltő kis meteort. Á la pillangóhatás. Na de Glen voltam, jöjjön RQ17, és a hullám. Élvezzétek, szörfösök.

Sejthettem volna. Amikor besétált a társaságunkba, és elsőre lenyűgözött mindenkit a jelenlétével, már láthattam és tudhattam volna, de ez nem így működik. Felfigyeltem rá. Kellett. Úgy éreztem ő a hiányzó puzzle darabka, és vele majd működni fog a dolog. Nyilvánvaló volt, hogy az akkori kapcsolatában ki van felül, és hogy több kell neki, többre hivatott és ezt ő tudja a legjobban. Sugárzott belőle a magabiztosság, hogy nagyra törne, és ez sikerülhet is neki. A hányattatott múltjával és a nyelvi korlátaival együtt úgy illeszkedett be, mintha egyik sem létezne, és nem csak hogy tette a dolgát, de a kisugárzása is remek volt, magabiztos, győztes, pont ilyet kerestem.

Elcsábítottam. Mondják, hogy ami így kezdődik, az nem is érhet jobban véget. Vagy elcsábítják, vagy kiábrándulsz belőle ideje korán. Abban az időben sokkal inkább az volt a jellemző, hogyha valakivel igazán működött a dolog, akkor szedte a sátorfáját egy év múlva, és már itt se volt, én meg tűrtem. Sokkal inkább az első opció forgott a fejemben pár éves távlatban, de hittem abban, hogy hűséges lesz és marad – ki gondolta volna, hogy az utóbbi lesz, és kiábrándulok? – na de ne ugorjunk ennyire előre.

Egyértelműnek tűnt, hogy megvannak az igényei, költöttem rá az elejétől a végéig ahogy illik, soha semmiben sem szenvedett hiányt. Pedig már rögtön az eleje döcögősen indult, de hát gondoltam majd megszokjuk egymást, szükség van időre hogy minden olajozottan menjen, ez természetes. Aztán felültünk a hullámvasútra. Szörnyű időszakokat remekek, remekeket közepesek követtek, de mindig volt annyi szenvedély a dologban, hogy érezzem azt, amit kell, és kitartsak. Utólag már úgy tűnik, hogy gyakorlatilag pár katartikus pillanat feledtette a folytonos megbízhatatlanságot, kimaradásokat, veszekedéseket, az időszakok halmaza  egy nem tökéletes, de működő egésznek tűnt. Helyette mindig magammal beszéltem meg a dolgokat: “Hagyd rá, ő ilyen, végülis balkáni vére van, ők így működnek.”

Vannak olyan pillanatok, amikre életem végéig emlékezni fogok, a személyes történelmemmé váltak már, és ez ellen semmit nem tehetek.

Ezt lehet szeretni, és én szerettem is, tényleg. De persze az idő mindennél és mindenkinél konzisztensebben teszi a dolgát. A szörnyű felismerés időszaka akkor jött el, amikor hazautazott a családjához, majd dühösen és megtörten tért vissza, mivel velük is összeveszett amint a dolgok nem úgy zajlottak, ahogy szerette volna. A saját makacssága miatt lemaradt a nagy családi nyaralásról, ahova féltve engedtem el. Fájt neki, fájt a családnak, és az egész a legvégén rányomta a bélyegét a mi kapcsolatunkra is. Rá kellett jöjjek, hogy az ő életében, az ő világában nem létezik konzisztencia. Érzelmi alapon cselekszik, amikor úgy érzi minden jól megy, pont az az ember akire szükségem van, de ez csak néha jön el – az idő nagy részében marad a kétkedés, a frusztráció, a biztonság hiánya. Kaparod a falat, mert elhiszed, hogy ez jó lehet, és hogy mással sem menne ez jobban, de legbelül érzed, hogy ez már nem fog működni. Nem vagy hatással rá. Hiába teszel meg bármit, a háború az ő fejében zajlik, csatákat nyer, és csatákat veszít – és ha ő épp vesztésre áll, abból általában te sem fogsz jól kijönni.

Ha maga a felismerés megtörtént, akkor aztán már jönnek a szörnyű gondolatok. Végülis nem is költök rá olyan keveset, nem? Oké, oké, ma már mindenbe pénzt kell tenni, végülis man, jó party vagy. Aztán rájövök hogy igazából ez nem is erről szól. Már rég nem garasoskodom annyira, kétszer ennyit is ráköltenék, ha még tényleg működne ez az egész. Az meg tudvalevő, hogy őt takaréklángon aztán nem lehet tartani, neki mindig az elsőnek kell lennie. És aztán jön az igazi kabaré: meglátom ugyanannak a szerencsétlen csórinak az új “szerzeményét” és pont ugyanolyan szánalmasan nyomulok rá, mint 3 éve az előzőre. Tényleg ennyire kényelmesen működöm, ugyanazt a szánalmas lenyúlást követem el?

Tényleg. Röhejes az egész, komolyan. Az a szerencsétlen megtalálta azt az egyetlent, aki kiváltja belőlem a teljes elhülyülést. Már nem is igazán érdekel ez a balkán hullámvasút, pénzt, energiát és saját magam porrá alázását sem nélkülözve loholok az új után, cseppet sem foglalkozom azzal, hogy mennyire kikészíti ez azt, akim most van, hiszen tök mindegy, már nem ő a fontos. Csak hogy az a régi szerencsétlen csóri már nem is annyira szerencsétlen. Nem fogja hagyni, hogy megint a tökére lépjek és a földbe tiporjam. Még egyszer nem. Nekem jött és üt, vág, ahogy tud, vádakkal illet – a legtöbbjével teljesen jogosan –, én meg visszahőkölök, behúzom a farkam mint egy igazi senkiházi.

Persze hogy azóta nem működik semmi, tudom nagyon jól, hogy ő érzelmi alapon működik. Nézzük egymást, csönd van. Pakolom össze a cuccát, ennek vége lesz nemsoká, addig meg már csak a szenvedés van. Ő is szenved, én is. Csak arra gondolok, azt kántálom magamban, hogy nemsokára ennek vége, és már jön az utódja aki aztán tényleg, de tényleg az, aki kell. Erre semmi biztosíték nincs, de most már kurvára mindegy is, hogy a következő az igazi vagy nem, csak ne ő, ne ez, ne így.

Csönd van. Lassan már ő is elkezd pakolni, ahogy szépen lassan elfogadja a megmásíthatatlant. Néha egymásra nézünk, de már nincs semmi, ami ezt az egészet egyben tartaná. A hullámvasút leáll, több katarzis nem lesz. Megtörten vizslatja, ami körülötte történik, te pedig szintén kissé megtörten veszed tudomásul, hogy tévedtél, és ahogy ezt az egészet konstatáltad és tálaltad, az meg aztán végképp úgy szánalmas, ahogy van. Több volt ebben, elbasztuk, mindketten – vagy csak ő, de ez szintén kurvára mindegy ebben a helyzetben, amikor épp véget próbáltok vetni az egésznek. Az ilyen sosem könnyű. Nyugtatod magad. “Na de fel a fejjel, ha minden jól megy, ez az egész már csak múló emlék lesz nemsoká.” Talán majd jövőre.