A Moneyball drog

Mindannyian hajtunk valamilyen legális vagy illegális drogot, miért pont az FSG lenne a kivétel ezalól? Kritika.

Ott van az angolban az a bizonyos „high”, aminek valamiért nem jött be jó megfelelője a magyarba. A magas béna, az öröm kevés, az eksztázis narkós, mások meg még távolabb vannak tőle, szóval jobb híján marad ő. Fontos kifejezés pedig, lévén mindenki életének többé-kevésbé a mozgatórugója a maga high-a, olyan klasszikusabb értékektől kezdve, mint a házasodás vagy gyermek születés olyan, már szürke zónásabb dolgokon át, mint a pénzszerzés vagy a szex, egészen az olyan destruktív mintázatokig, mint az illegál drogok kergetése vagy a szerencsejáték függőség. Mindenkinek megvan a magáé, amire egy ponton ráfügg, és utána nem nagyon akar lejönni róla.

A Liverpool tulajdonosainak, a Fenway Sports Group vezetőinek a Moneyball játékosigazolási sikerek a maguk drogjai. Az FSG vezetőségében – élükön az alapító elnök John Henry-vel – javarészt komplex valószínűségszámításokban utazó kockázati tőke elemzők és befektetők ülnek, így érthető módon a közös drogjuk sem a festészet lett, hanem a  sportcsapataik jóárasított, nagy újraértékesítés potenciálú sikerigazolásai. A Moneyball alapjait ugyan nem ők találták ki, de ők vitték az ideát a következő szintre és nyertek vele bajnokságot 86 év után először a Boston Red Sox-szal, majd az azt követő évtizedben még kettőt.

Működött a moneyball, nagyon is, sőt, még Hollywoodba is bement! Sok különböző visszaigazolás érheti az embert akkor, ha nagyon jól csinálja dolgát, de az eléggé kiugró, ha Brad Pitt film készül róla! Mármint nem tudom ti hogy vagytok ezzel, de én elég sok projektet vettem át másoktól az évek során melóban, de egyikből sem lesz amerikai dráma, amiben Pitt játszik engem. Ennek eléggé magas a valószínűsége.

Visszatérve a témához, szóval itt van egy marék kocka, akik sikert sikerre halmoztak a Moneyballal egy olyan pár nemzetes, globális elérését tekintve jóval kisebb és pénzügyileg szabályozottabb ligában, mint az MLB (baseball rajongó fonatosoknak: tudom, hogy Japánban is gecisokan szeretik, de azért na)

Henryék az angol fociba az ingatlan hitel válság miatt megroppant Hicks&Gillett időszak végén jöttek, amikor kimoneyballoztak maguknak egy Liverpoolt a mostani cégértékének a töredékéért: 300 millió fontot fizettek érte 2010 őszén úgy, hogy 1042 millió fontra taksálták 2016 tavaszán. Ez még a Premier League-ben lévő különböző erős infláló faktorok mellett is egy óriási növekedés. Arról nem is beszélve, hogy egyfelől a mindent felsrófoló tavaly nyári új SkySports tv deal még csak valamilyen alulra lövő előre árazásban szerepelhet ebben, másrészt végbe ment a stadion fejlesztés, harmadrészt pedig ismét Bajnokok Ligája szereplő a csapat a világ egyik leghíresebb menedzserével. Magyarán ennél vastagon nagyobb szám fog kijönni az idei elszámolásban.

Viszont ha csak az 2016-ot is vesszük, az is 374%-os ugrás 5,5 év alatt. „This could be a steal”, írta Henry a bírósági iratokból utólag kiszedett emailjében, amit a befektető partnerekkel váltott 2010 őszének elején. Ez a – kiszivárogtatottnak nehezen nevezhető, lévén mindvégig publikus – email részlet idén február elején keringett pár napig az internet liverpoolos szegleteiben, ami nem a véletlen műve volt: előtte egy héttel zárult le a Klopp éra harmadik átigazolási ablaka, ami az elsőhöz hasonlóan ismét nullás lett. Ráadásul a hírek szerint csak egy későn megkezdett tárgyaláson múlt, hogy Sakhot nem el-, hanem csak kölcsönbe sikerült adni a Palace-ba. Ha ez kicsit másképp alakul, egymás után két ablakot zár jelentős profittal a klub az átigazolási piacon.

Emlékeztetőül: ezek azok a hetek voltak, amikor pár kulcsember sérülése, illetve Sadio Mané Afrika Kupa miatti távolléte miatt az addig tempósan a 2. helyen menetelő Liverpool beleállt a földbe, ami miatt tavasszal könyökig kellett rágnunk a körmünket a 4. helyért. Ez az időszak odáig fajult, hogy Jürgen Kloppal kapcsolatban is nem egy szurker elbizonytalanodott, ami röhejes volt pár rossz hét alapján, de valahol a rendszer tünete is.

Nagy volt a frusztráció, a klub direkt és indirekt kommunikációja alig győzte nyugtatni a kedélyeket, hogy következőre költeni fognak, és vágták a centit addig, amíg az élesedő bajnoki hajrá újra a pályára tudta terelni a figyelmet. Meglett a 4. hely, jött a pár napos fellélegzés, azóta viszont a szurkolóknak ismét furcsa érzései lehetnek az átigazolásokkal kapcsolatban, a szervezet pedig egy napról napra dagadó PR fiaskót fúj maga elé.

Történt ugyanis, hogy miután a Liverpool minden hivatalos közlésben nagy nyári költésről beszélt tavasszal, Klopp odáig ment az ígéretekben, hogy a meló jó részét elvégzettnek mondta az utolsó meccs után közvetlenül. Az ezt követő napokban a klubhoz legközelebbi újságírón, a Liverpool Echo-s James Pearce-en keresztül gyakorlatilag nyilvánosságra hozták, hogy a négy legnagyobb nyári igazolási terv Julian Brandt, Virgil van Dyke, Ryan Sessegnon és Naby Keita. Az egy meg egyet összeadva pedig akkor ugye a velük való meló jó része a befejezett.

Ne legyünk naívak, ez sem véletlen láncolat: pontosan észlelte az FSG a népharagot februárban, Susan Black kommunikációs igazgató pedig megkaphatta az ukázt, hogy meneküljön előre a negatív hangok elől és verje át a fejekben, hogy a tulajdonosok nem szarrágóak és az idei nyáron odateszik magukat.

Egyelőre nem így fest.

Brandt közölte, hogy nem akar a ’18-as VB előtt ugrálni, így minden bizonnyal Leverkusenben marad. Sessegnon-t csúsztuk a Tottenhammel szemben, van Dyke-ra a City készül elkölteni egy IMF hitelnyi pénzt és ők tűnnek befutónak, Keita pedig szintén inkább maradás párti, ráadásul a Lipcse sem akaródzik annyira eladni. Ez így potenciálisan 0/4, és ha mondjuk Keitát mégis meg sikerülne fűzni, akkor sem lesz sokkal jobb az összkép az elvégzett munkával kapcsolatban.

Nem azt akarom persze mondani, hogy nem jönnek majd emberek. Sőt, az európai visszatérés miatt valószínűleg sokan is fognak jönni és megint lesz egy 8-10 igazolásos nyarunk, amiből 1 ugye már meg is van egy 19 éves ex-Chelsea utánpótlás arccal.
Ha végignézünk az FSG eddigi liverpooli üzletein, a nagy összegű sztár igazolások helyetti visszafogott pénzű, de mennyiségileg sok játékos a norma.

A brit Transfer League adatai szerint az FSG regnálás 2010-es kezdete óta a Liverpool egy évben költött 100 millió fontnál többet játékosokra: 2014 nyarán, amikor Luis Suarez 75-ért elment a Barcelonába. A többi évben, amikor nem volt ilyen bevételoldali megtolás, 49 és 83 millió között mozogtak a kifizetések a teljes idényeket nézve, téli és nyári ablakokkal. Az időszak – és a klubtörténelem – legdrágább igazolása mindmáig a szép emlékű Andy Carroll, akinek a 35 millióját úgy fizette ki az akkor még csak a focival éppen ismerkedő amerikai tulajdonosi kör, hogy előző nap folyt be hozzájuk Fernando Torres akkori Premier League rekordnak számító 50 milliója. Torres azóta a 6. helyre csúszott az angol csapatok vételi örökranglistáján, míg Carroll 6 év után is vezeti a miénket.

2010 óta a Manchester City négy 100+ millás szezont hozott le (amiből három 150+-os volt), a Chelsea és a United hármat-hármat. A miénkhez hasonló költőerejű Tottenham és az Arsenal egyet-egyet.

Majd minden riválissal szemben kijön ugyanakkor a különbség az egy játékosra való fizetési hajlandóságban. Ha Carroll 35-je az origónk, akkor az látszik, hogy az Arsenal 4 focista esetében közelítette azt meg vagy lépte át, a Chelsea 8-nál, a Unitednél és a City-nél 6-6 ez a szám. Egyedül a Tottenham az, aki egyszer költött csak harmincast, míg mi az elmúlt években 2-szer jártunk arra, Bentekénél és Manénál.

Beszédes ugyanakkor az igazolt játékosok száma is. A Liverpool szezononként átlag 8,4 játékost vett az évtizedben (59-et 7 év alatt), addig az Arsenal 5,6-ot, a Spurs 6-ot, a City 7-et, a United 5,6-ot, a kölcsönbe küldések donja, a Chelsea pedig kettővel kevesebbet, mint mi, így 8,3-ra jönnek ki.

Érdekes aspektust ad az is, ha megnézzük a Top 6 Premier League csapat jelenlegi – Transfermarkt szerinti, euroban számolt – legdrágább játékosának értékét, illetve az eredeti vételi árát. A Liverpoolnál Coutinho a legértékesebb a maga 40 milliójával, míg a 2013 januári vételára 13 m volt. A Chelseanél Hazard-t 70 milliósra becsülik és 35-be fájt. Az Arsenalban Alexis Sanchez a top, 42,5-ért vásárolták és 65-öt ér most. A Cityben Aguero és De Bruyne egyaránt 65-65 milliósok úgy, hogy utóbbi 74-be, előbbi 35-be került. A unitedes karrierjét lassan kezdő Paul Pogba 80-on van most azután, hogy tavaly 105-ért vették. A Spurs annyiban kakukktojás, hogy a mostani legdrágábbnak vélt 50 milliós Harry Kane saját nevelés, így nem volt igazolási díja. Azaz az átigazolási piac független európai szakportálja szerint az angol élcsapatok közt a Liverpool top játékosa a legkisebb értékű, viszont messze az ő értéke nőtt a legnagyobbat a vételi bázisához képest.

További érdekesség átmenni a jelenleg minimum 30 milliósra tartott játékosok számán is a Top 6-ban: Manchester kékebbik felén 7 ilyen arc van, a piroson 5, a Chelsea-ben 8, az Arsenalban 5, a Tottenhamben 4. Nekünk három harmincas focistánk van Couval, Manéval és Firminoval.

Összegezve a 2010-es évek Liverpoolja a Top 6-ban:

  • holtversenyes utolsó a százmilliós költésű szezonokban
  • jelenleg utolsó előtti a 30 millió fontnál többért vett játékosokban
  • jelenleg utolsó a 30 millió euronál többet érő játékosokban
  • az ő mostani legjobbja a legkevésbé értékes, de a vételi árhoz képest legnagyobb növekedést bemutató is
  • a legtöbb játékost vette

Ez maga a Moneyball drog. A számtalan löket közben pedig voltak olyan erős tripek, mint Coutinho, Clyne vagy Emre Can, akik egymagukban felülírhatnak öt Morenot, azaz ez a része korrekt.

Kérdés, hogy mire elég ez Angliában?

A fenti számok szerint a Tottenham a hozzánk legközelebbi felfogású klub, akikkel váltani szoktuk egymást a különböző játékospiaci listák végén. Volt most két erős Premier League évük a 3. és 2. helyekkel, viszont mindkét európai kiírásban leszerepeltek, továbbá az angol kupákat is rendszeresen negligálják. Ennél nagyobb ambícióink vannak, miután Coutinhoék elődjei hozzászoktattak minket a folyamatos többfrontú sikerekhez.
Az Arsenal a maga „Top 4 – BL kiesési szakasz – Brit kupák” trió rendszeres elérésével közelebb állhat a jelenleg látszó következő szintünkhöz. Ők szintén több kisebb büdzséjű, egyes esetekben szufficites ablakot zártak az elmúlt években, igaz jóval kevesebb játékost igazolnak, mint mi, viszont több esetben a pénztárcájuk is tágabbra nyílt értük, így Özilnél és Sancheznél. Utóbbiak nyilvánvalóan azonnal tevékenyen részt vettek az eredményekben, nem kellett várni a beérésükre.

A City, a Chelsea és a United más világ, más siker kritériumokkal, még ha a United eléggé döcögött is az elmúlt években és a múlt nyári igazolásaiknál szórakoztató belegondolni, hogy a 160 millió fontért behúzott Pogba – Mhkitaryan – Bailly trió mellett mennyire álltak volna bele a földbe, ha Mourinho nem fűzi be Ibrahimovicsot, hogy ingyen szerződjön hozzájuk. Valamennyire azonban filozofikus kérdés ez, hogy mennyire várhat az ember nagy befektetésnél nagy jutalmat, akár váratlan helyekről is, és mennyire kisebbtől ugyanolyan nagyot.

Az FSG mennyiség vs. minőség témája persze nem újkeletű, rengeteget beszéltek és beszélnek róla a Liverpool körüli orgánumokban, ahogy mi is sokszor tettük a Fonaton. Nem egy játékos is felszólalt már ellene. Steven Gerrard a Wesley Sneijder saga napjaiban tv műsorba sietett nyomást gyakorolni a tulajdonosokra 2013 elején, hogy ne csak projekt fiatalokat hozzanak, hanem instant teljesíteni tudó, csúcson lévő sztárokat is. Ebből aztán az lett, hogy az akkor 28 éves Sneijder Törökországba igazolt és elmondása szerint nem volt kapcsolatfelvétel a klub részéről. Két napra rá leigazolta a csapat 8.5 millió fontért a 20 éves Coutinhot és 12 millióért a 23 éves Sturridge-ot.

A nyomás ellenére a következő évek sem hoztak paradigmaváltást, még részlegeset sem. ’14 nyarán a Suarez lóvénak köszönhetően volt pár olyan eset, mint az év Premier League csapatába beválasztott, 26 éves angol válogatott Lallana leigazolása vagy a statisztikailag előtte brutál erős szezont hozó, szintén 26 éves Lovren.

De a sorminta továbbra is a projekt fiatalok stócokban szerződtetése volt, miközben rendre buktuk az olyan kiszemelt nagy halakat, mint Sanchez, (első körös) Salah, Willain, Sigurdsson, Götze, és még naphosszat lehetne őket sorolni. Holott a United bizonyította, hogy a Bajnokok Ligája és London vonzáskör közel sem annyira kőbe vésett, mint korábban hittük, és elég egy jól csengő menedzser és tömérdek pénz, hogy szupersztárokat csábítson a csapat. Előbbi nekünk is van, a füstjelek szerint utóbbi is, csak le is kéne tenni az asztalra; és igen, számolva azzal is, hogy simán lehet, hogy a marquee signing bebukhat, de attól még kinőhet mellette egy új Can a projektekből. Továbbra sem győzöm hangsúlyozni annak a fontosságát, hogy 6 éve nem tört meg Carroll átigazolási rekordja úgy, hogy hátunk mögött vannak már olyan hihetetlenül inflált ablakok is, amiben Jordon Ibe-k keltek el 15 milliókért. Egy idő után ezt nehéz megvédeni.

Ennél a pontnál szokott feljönni az az érv, hogy a múltban Klopp Németországban is kis büdzsével dolgozott, úgyhogy ezt is meg fogja oldani. A baj ezzel az, hogy az Németország: sokkal kevesebb a klasszisokat igénylő busztörés, van téliszünet, két kupa helyett egy aprózza csak a figyelmet, és egy gazdag monstrum van csak, nem három (és fél). Ilyen nehezítő körülményekkel szinte lehetetlen elérni oda, hogy két bajnoki cím és egy BL döntő kijöjjön addig a pontig, amíg a kapitalizmus természete miatt felszalámizza az az egy nagy a kicsit.

A liverpooli közeljövőről eddig annyit látunk, hogy az idei kiszemelt nagy halak megint nem akaródznak Liverpoolba jönni, miközben a klub szalad is pofonokért a szellőztetésekkel. Mindeközben a wishlist elúszás kapcsán az újonnan bejövő CEO, Peter Moore arról nyilatkozott a héten, hogy az értékekre kell fókuszálni, nem arra, hogy mennyit költünk, meg pláne nem arra, hogy a riválisok mennyit. Hallottuk már ezt a lemezt, ugye?!

Utálom az FSG-t? Nem, nem utálom, rengeteg jót tettek a Liverpoollal és a fenntartható, okos építkezéseket az élet minden területén értékelem. Az igazoláspolitikájuk súlypontjaival is részben egyet tudok érteni. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a salary capekkel erősen szabályozott amerikai sportokból hozott moneyball felfogás az angol foci olajos paréjainak fogd meg és vedd el világában nagyon véges keretek között működik csak, és azokat a kereteket hamarosan elérjük. Ha ablakról ablakra ugyanazokat a köröket futjuk le, akkor nem tudunk túllépni a mostani árnyékunkon és a Tottenham lehet csak a reális álomkép, aminél pedig értelemszerűen többre vágyunk.

Henryéknek néha cuccolniuk kéne valami mást is a moneyballon kívül, és nem csak beszélni róla.