UV hét

Utóvizsgák. Vannak a haverjaid, csoptársaid, akik persze már vagy egy hónapja csak tét nélkül teng-lengenek és minden este a csajokat fűzik a koli kocsmájában; és vagy te, aki nyilván a legutolsó utóvizsga hétre is hagyott még 3 pótvizsgát. Csak, hogy minden izgalmas legyen és hogy még július május közepén is kidolgozd a beled, hogy a következő szemeszterben a felvehető kurzusok minősége és az ösztöndíj szempontjából is jó legyen neked. Miközben persze már táskásak a szemeid és koffeintablettán élsz.

Az utolsó előtti pótvizsga a Puel-témából volt. Ismét bukó. Idén már negyedszerre. Az őszi félévben – még mikor igazi éltanulóként pörgetted a könyvek oldalait (és a csajokat) – sem sikerült a zh ebből az elcseszett franciából. A téli időszakban aztán a rengeteg többi tárgy mellett ebből is sikerült elhasalni, nem egyszer. Értem én, hogy gipszben volt a fél lábad, és még a csajod is Afrikában nyaralt; de ez már kezd gáz lenni. Ötödszöri vizsgafelvétel, dékáni kérvény, de hát látod, megadják, aztán még így is elpuskázod.

Erről a performansziéról oly sokat nem lehet mesélni, mert még a tanár is elaludt felelés közben. Más fegyverünk még mindig nincs, mint január óta: a legegészségesebb 11-et bekávézva beinjekciózva felküldeni 433-ban. És igaz, hogy nem az alapjátékhoz lett kitalálva belőle legalább 2 ember, másik 4 meg azt sem tudja, hogy ez most a valóság-e vagy csak a belényomott drogok vörösen és zölden dagadó snittjei, de hát mit tudsz csinálni? Majd jövőre. Ennek megfelelő szenvedés jött, presszingről már a tavalyi lábtörés óta nem hallottál. Sajnos a pálya széthúzásáról sem, mely azért ősszel még korrekt fegyvernek bizonyult – sok mással együttesen – a PL buszai ellen. Mert ez a Soton is sajnos beállt a sorba az Ikarus gyárban, messze nem az a szimpatikus játékos gárda, akit Puel előtt megszokhattunk. Gyaníthatóan az akadémiájuk viszont még mindig sokkal effektívebb a liverpoolinál.

Talán már túl sokat is lett vesézve, hogy mi és miért romolhatott el az őszi teljesítményünkhöz képest. Pennát kíván viszont gyarló és elfuserált énemtől, mennyire borzalmas látni, hogy az őszi nagy betűs CSAPAT-ból hogyan lett egyének halmaza. Ha a pálya egy bizonyos szegletébe nézel, akkor nagy valószínűséggel ugyanazt a játékost fogod ott találni – sétálva, és még véletlenül sem a csapatsebesség gyorsítási lehetőségeit keresve –, ha a tizenhatoson belülre pillantasz, akkor maximum beívelt labdákat keress a képernyőn, és ha az ellenfélnél van a labda, akkor izgulni kezdesz, hogy milyen közel is tudnak a kapunkig érni, nemhogy 6 másodperces ökölszabály meg oxigén az agyba. Ez már bőven nem top4 szint. Mivel az meg bőven őszi az volt, december óta pedig kieső csapatból középcsapat szintjéig sikerült feltornázni magunkat, még mindig lehet esély. Plusz meg, mert a MU kikapott Wengertől. Persze így újabb kést kaptunk a torkunkhoz, nehogy bárki hazamenjen egy bukott vizsgáról úgy, hogy most ezzel igazából semmit sem vesztettem. (Ja meg az ágyúsok ebből a francia tárgyból is átmentek éppen, nem véletlen.)

Sok minden gyönyörűen kijön, kommentár nélkül is.

Kettő forduló még, kettő kupadöntő, kettő utóvizsga. Gyermeki énünkön kívül már senkit nem érdekel, hogy ez miért nem olyan szép, de valahogy be kell húzni. Még mindig csak rajtunk múlik, senki nem tud beelőzni, ha átmegyünk a vizsgákon. Ha sikerül, nagy ösztöndíj, BL-specializációs tárgyak, ha nem, akkor kis lóvé, EL-dagasztási kurzus. Bármelyik is, a nyáron jobban fel kell készülni, és nem csak az első negyedéves zh körig.